Ő az enyém és én az övé.

5. Repedés

Ez a nap már nem is lehetne szörnyűbb.

Mikor a bácsikám megérkezett azt hittem fellélegezhetek. Mekkorát tévedtem.

Mindenki helyet foglalt. Persze mellém senki nem akart leülni. (Ez érthető amúgy sem szokott mellém ülni soha senki. Ami nem zavar mivel amúgy is mások túl közeli jelenléte a leg irritálóbb a számomra. Pontosan emlékszem, hogy mikor és kinek engedtem meg utoljára, hogy gyengének lásson és legfőképpen azt, hogy védelmezőn át öleljen.) A lehető leghamarabb temettem el az emléket a fejemben.

Most a kedvem még rosszabb volt, mint általában így biztosra vettem, hogy senki sem fog most sem mellém ülni. Ismét nagyot tévedtem.

Amikor újra visszatértem a valóságba azt hittem menten rosszul leszek. Leült mellém pont ő. Biztos, hogy valami szörnyűséget követtem el előző életemben, ha az égiek ilyen kegyetlenül bűntettnek.

Rá se néztem még csak a jelenlétére sem voltam kíváncsi. Meredten bámultam magam elé. Ekkor vettem észre, hogy a tökéletesen fehér falon hirtelen egy repedés jelent meg. - Ez mindig ott volt? - Nem volt nagy és épp, hogy csak kitűnt a falból. - Nem ez soha nem volt itt! - Gyerekkorom óta néztem ezt a fala.  Mivel a nagybátyám jól kitanított és elég hamar az órák már nem nyújtottak újdonságot ezért inkább a falat kezdtem bámulni. Ezt a falat mindig is lenyűgözőnek találtam. Az iskolában a falak vagy mintásak vagy világoskék színűek. Csak ebben az egy teremben volt tökéletesen hófehér és tiszta a fal. Ez a fal már akkor is tökéletes volt mikor a nagyapám tanult itt, akkor is, amikor az apám és a nagybátyám és ez idáig ameddig itt tanultam ugyancsak tökéletes volt. Soha, ez idő alatt egyszer sem esett rajta folt, nem szürkült nem sárgult meg és még csak meg sem fakult.

Gyerekként izgalmas rejtélynek találtam. Különféle teóriákat találtam ki miközben a falat figyeltem. Ilyen volt például, hogy valaki minden este újra festi – Nevetséges - Vagy hogy a falat varázslat védi. - Na persze - De mind közül talán a legabszurdum elmélet az volt, hogy az iskola egy élőlény és hogy ez a fehér fal pedig a lelke. Mindig kemény, szilárd, tiszta, megmozdíthatatlan, megtörhetetlen marad, mint ahogy a nagybánk is erre tanított, hogy pontosan ugyan ilyenek legyünk a bátyámmal.

Bár ez abszurd teória volt most mégis szöget vert a fejembe. Boncolgatni kezdtem ezt a teóriát újfent, mint ahogy akkor gyerekkoromban. Hogy egy tökéletes tiszta fehér falon, amin nem fogott három generációs idő sem most mégis miért jelent meg rajta egy repedés? Még ha csak egy apró repedés akkor is szörnyű érzést keltett bennem. Ez a szörnyű repedés úgy festett ezen a szép tiszta falon mintha csak sebet ejtett volna rajta valami vagy valaki. Még a gondolat is tragikusan hangzott.

Így hát egész órán próbáltam figyelmen kívül hagyni, (nem is inkább a létezéséről sem akartam tudomást venni) a mellettem ülő emberről és csak arra a repedésre koncentráltam mintha bármelyik pillanatban amikor pislogok egyet eltűnhetne és ugyanolyan sima lenn a fal, mint azelőtt volt. De éppúgy, mint a repedés a mellettem ülő ember sem tűnt el. Én meg nem tudtam eldönteni melyik bosszant a legjobban.

Úgy ahogy érzékeltem, hogy a nagybátyám felszólította őt és hogy rettentően bosszantotta, amiért minden egyes kérdésére megfelelően tudta a választ. Érzékeltem még hogy az emberek sétálnak majd újra csend lesz, aztán étel illata csapta meg az orromat az egyik pillanatban, majd hallottam kiabálni valakit egy elég szerencsétlennek tűnő fiúval, de nem figyeltem meg nagyon ki is ő pontosan, (és igazából nem is érdekelt). Csak a repedés néztem és próbáltam kétségbeesetten értelmezni, jelentést adni neki. Addig se kell tudomást vennem róla.