Ő az enyém és én az övé.

9. Beismerem

Beismerem. Beleszerettem, de ennél többre nem vagyok hajlandó.

Első látásra szerettem bele és még semmit nem tudok róla. Tehát adja magát, ha jobban megismerem akkor talán ki tudok belőle szeretni. Ha csak a rossz tajdonságaira összpontosítok akkor könnyen fog menni. – Muszáj hisz ez rossz nem?

Eközben Mr. Liu egy vetítőt hozott be és előkészítette. Mr. Liu egy 50 év körüli férfi, egyre több ősz hajszál jelent meg fekete hajában, ami több bölcsességet kölcsönzött neki, az arca szigorúnak festett a mélyen ülő szemével és hegyes orrával. Sovány cingár alkata törékeny benyomást keltett de én már láttam megkorát tud ütni a fegyelmező bottal.

-Sürgős elintézni valóm akadt nekem meg az igazgatónak az elkövetkezendő két napban. Így tehát ma egy dokumentumfilmet fogtok megnézni a mítoszok és legendákról. Holnap pedig ugyan ebben a témában egy osztály kirándulásra mentek a múzeumba. A dokumentumfilmről és a múzeumi látogatásról egy két oldalas esszét kérek.

Ez furcsa. A bácsikám nem említett erről semmit. Tényleg nagyon elzárkóztam.

A tanár lekapcsolta a villanyt és kiment.

-Nos? – Wei Ying még mindig várt a viszonzott bemutatkozásra. A szemei rendíthetetlenséget és hajthatatlanságot tükröztek. Bár tilos volt az órán beszélni, de udvariatlanság lenne nem viszonozni. – Két tűz közé kerültem.

-Lan Zhan – Vetettem oda. Inkább tűnt suttogásnak, mint rendesen válasznak.

Bár nem néztem rá teljesen a szemem sarkából láttam hogyan ragyog fel az egész arca csak azért mert válaszoltam. – Elég könnyű boldoggá tenni. Ez aranyos. Nem! – Nekem nem erre kell koncentrálnom.

Beszél órán, és még késik igy tehát nem valami szabály kedvelő alkat. A figyelmével is gondok vannak egy percig se bírta nézni a filmet.

Viszont mindenki más is beszélt. Ez amolyan társadalmi ösztönnek lehet betudni, hogy amint a tanár kimegy lehet beszélni. Késni se igazából késett mert nem volt kívül, amikor becsukódott a kapu és nem tudhatom miért késett. És habár a filmre nem is rám nagyon is jól koncentrált. Lesi minden mozdulatom. A szempillámat se tudnám úgy megrebegtetni anélkül, hogy ne venné észre.

Hírtelen kaptam észhez – Hogy lehetek ekkora bolond? Miért magyaráztam ki a legelső hibákat amit észre vettem? A jövőben vissza kell fognom magam.

-Neked mi a véleményed erről a sok humbugról? – Némaságomat valószínűleg értetlenkedésnek vette a kérdését illetően így kifejezette még ha nem is kértem meg rá. – Mármint mit gondolsz arról hogy régen az emberek hittek a démonok, szörnyek, szellemek, járkáló holtestekben vagyis mai névvel inkább zombikban – Ezen a poénján elmosolyodott. Komisz féloldalas mosoly volt és engem teljesen letaglózott. – meg démonok és kardokon repülő emberekben?

Igazából nem hittem benne, de amióta találkoztam vele, mint sok minden másban ebben is kezdtem kételkedni. Mert szinte biztos, hogy ő egy démon, akit azért küldtek, hogy elkárhozzak és a pokolra jussak.

Mégis ahogy így nézett rám. Csillogó, kíváncsi tekintettel reménykedve abban, hogy válaszolok, inkább tűnt angyalnak. – Bárány bőrbe bújt farkas.

-Ezek a humbungok ahogy te nevezed nagyban hozzá járultak a kultúránkhoz és a múltunk fontos részét képzik, ezek nélkül talán ma nem így élnénk és gondolkodnánk. Illetlenség úgy nevezni még ha nem is hiszel benne, hogy humbug. – Az utolsó szót jobban megnyomtam, hogy érzékeltessem menyire dühítő a szó. Nem mondott semmit pedig azt hittem rögtön védekezni kezd ahogy a legtöbb ember szokta (Hogy nem úgy gondoltam vagy hogy ne vedd komolyan) – Talán túl durván és nyersen oktattam ki? Várjunk ez miért izgat ennyire? – Mégis nem hagyott nyugodni a bűntudat. Így hát úgy döntöttem vetek rá egy pillantást.

Nem tűnt dühösnek vagy sértődöttnek. Némasága csak azért volt mert őszintén elgondolkodott azon, amit mondtam. – Ki hitte volna?

-Igazad van. – Jutott erre a következtésre hosszas mérlegelés után. Ez meglepett, azt hittem minimum kikéri magának a kioktatásomat. De mintha fel se tűnt volna neki.

-Egyébként. – kezdett bele nagy buzgón, miközben továbbra se nézett a monitorra, hanem engem nézett. – Nagyon menő lehetett kultivátornak lenni, már persze ha valóban léteztek. Kardon repülni, szörnyek ellen harcolni, hősnek lenni.

-Azok az emberek nagy félelemben éltek valós vagy nem valós dolgoktól és nekik csak ezek az emberek voltak. – Nem akartam kifakadni, de dühített, amit mondott és egy kicsit csalódtam is – Nem hittem volna, hogy ennyire felszínes.

-Ha, ha, ha. – Nevetése felhőtlen, gyermeki mégis dallamos volt. Hallatán majdnem minden haragom elszállt.

-Igen értem mire gondolsz és ne higgy engem ilyen felszínesnek. – Tehát feltűnt neki, vagy csak ő is tudja a szavai súlyát. – Amit mondtam tényleg csak a felszín, de attól még igaz és mindenki ezt gondolja – Bár bosszantott, amit mondott sajnos igaza volt. Ha mindenkit egyesével megkérdeznénk mind ugyan ezt mondanák. – De akkor mi az ő véleménye?

-Én irigylem egy kicsit őket tudod? Mert a sok szörnyűség mellett voltak csodák is az életükben, ami ma már teljesen eltűnt. Ilyenek voltak a kultivátorok is. Még ha csalók is voltak akkor is sok reményt adtak az embereknek. Hősök voltak a szemükben, akikben híhettek. Hittek bennünk, hogy megmentik őket, hogy a segítségükre sietnek mikor már senki se segíthet nekik. Volt egy kis reménysugaruk, ami a mai embereknek nem mindig adatik meg. Hősök, akik csodákat tesznek. Néha nekünk is jól jönnének ilyen hősök, legalább is nekem jól jött volna. – Az utolsó mondatot elharapta épp, hogy csak sikerült meghallanom.

Miközben beszélt kivételesen nem rám nézett. A vetítőt nézte. Így most lehetőségem nyílt következmények nélkül néznem őt. Beszéd közben az arca egyre komolyabb és borúsabb lett – Ez meglepő. Nem hittem volna, hogy tud ilyen is lenni – Szemi fátyolosnak lettek és rettentő szomorúságot tükröztek. Szinte látni lehetett, hogy mondandója közben egy szörnyű emléket él át újra. Nagyon törékenynek és sebezhetőnek tűnt ilyen szemekkel.

A szívem rettentő nehezen kezdett verni és szúró fájdalom hasított belém azért, mert ilyennek kellett látnom. Minden önuralmamra, és fegyelemre szükségem volt, amit a nagybátyám tanított, hogy ne ragadjam meg itt mindenki elött és zárjam a karjaimba, hogy szorosan magamhoz öleljem és ne suttogjak a fülébe nyugtató és édes szavakat, mint ha titkokat mondanék neki, mint például „Majd én mindig a megmentésedre sietek”, „Ne félj majd én megvédelek”, „Ameddig én élek senki se bánthat”, és még ehhez hasonló szemérmetlen dolgokat.

De ellen álltam. Még is, hogy tehetnék ilyen dolgokat? – Miért is nem teheted meg?

-Megértem. – Újra engem nézet. Szemei óvatosan fürkésztek – De még ha hősre nem is, néha elég lenne legalább egy olyan ember, aki megvédi azt, aki rászorul vagy legalább... – Féltem, hogy ezzel túl sokat mondok, de ahogy az előbb beszélt és a szemei miatt úgy éreztem ez így helyes. Még ha félő, hogy olyan kérdéseket tesz majd fel ezek után, amikre rettentően fájna válaszolni. – Várjunk mikor döntöttem úgy, hogy válaszolok a kérdéseire?

De nem kérdezett semmit. Tekintete az ökölbe szorított kezemre vetült. Felkészültem a reakciójára. Viszont, amikor újra visszanézett rám egyáltalán nem nézet szánakozva. Egy gyengéd mosoly jelent meg az arcán. Nem vigasztalás volt a szándéka egyszerűen tudta, hogy nem csak neki van fájdalmas emléke, és nem kívánt se kérdésekkel traktálni (bár azért láttam, hogy némi kíváncsiság van azokban a szemekben), sem üres, semmit mondó vigasztaló szavakkal traktálni, amiket már százszor hallottam és már rég elvesztették az értéküket. Tudta, hogy ha vigasztalásra és megértésre lenne szükségem akkor már elmeséltem volna neki, de mivel nem adtam jelét, hogy így akarok tenni egyszerűen tudomásul vettem és tovább lépet, de egy mosollyal jelezte, hogy ő bármikor meghallgat. Eddig a bátyám volt az egyetlen, aki rájött, hogy erre van szükségem. Sose hittem volna, hogy pont ő lesz az, aki még megérti.

Egy ideig a filmet nézte majd hirtelen elgondolkodott valamin.

-Azért ilyen ruhákban biztos nehéz lehetett mozogni. Leér egészen a földig.

-Szerintem ha kellő eleganciával mozogtak oda figyelve a mozdulataikra akkor nem lehetett olyan nehéz.

-Hát akkor én biztos mindig hasra esnék. Ha, ha, ha.

-Nem tudhatod.

-De igen. Nem szeretem azokat a dolgokat amik túlságosan szabályoznak. – Ez nem lepett meg. Fogadni mertem volna, hogy nem a szabályok embere. – Viszont neked biztos nagyon jól menne. – Hízelgőn mosolygott rám. Én meg hirtelen levegőt se tudtam venni. Persze sokan dicsérnek viszont a korosztályomból nagyon kevesen mondják ki hangosan vagy akkor is inkább a hátam mögött. De hogy ilyen nyíltan és egy ilyen mosoly kíséretében eddig soha nem fordult elő. A szívem nagyon gyorsan kezdet verni, de örültem, hogy az arcom semleges maradt.

Látszott, hogy nem vár választ, mégis elégedett mosollyal nézte tovább a filmet. A szemei unottan nézték, nem igazán kötötte le. Sejtettem, hogy hamarosan újfent beszélgetést kezdeményez.

Nem is kellet sokat várnom mikor újra felém fordult. Ép mondani akart valamit amikor a villanyok felkapcsolódtak. Váratlanul ért a fény és kellemetlen is volt a szememnek. Ő se tudta befejezni, amit mondani akart. A szemét dörzsölgette bosszúsan.

-Vége filmnek remélem mindenkinek tetszett. – Hallatszott Mrs. Ki lágy hangja. Kedves nő. Az arca is kedves volt az alakja pedig kecses. – Azt az utasítást kaptam, hogy engedjelek benneteket szabadon. Szóval szép napot nektek és holnap találkozunk a kapu előtt 9-kor és együtt megyünk a múzeumba. Sziasztok.

Hogy? Vége lett a fifilmnek? De hisz kétórás. Hogy telhetett el ilyen gyorsan. – Csalódottságot éreztem. Még nem akartam haza menni.

-Nahát máris eltelt két óra? – Talán olvas a gondolataimban? Mert biztos, hogy az arcom egész végig közömbös maradt. Elkezdett nyújtózkodni, mint egy macska – Hát a nővérem mindig azt mondja, hogy jó emberek társaságában gyorsan telik az idő – Zavarban voltam, de nem engedtem egyetlen ideg szálamnak se. – Igazán abba hagyhatná az ilyen megjegyzéseket, a szívem nem fogja bírni ezt a tempót, amit diktál.

-Nos nagyon jó volt beszélgetni veled. Remélem holnap is hajlandó leszel szóba állni velem.

-Neked, ami a szíveden az a szádon ügye. – Bár kérdésnek hangzott inkább csak megjegyzésnek szántam az utolsó mondatához.

-Ha, ha, ha. Igen valahogy úgy. Szia Lan Zhan. – Már ép indult volna, amikor eszembe jutott valami és visszafordult. Valószínűleg a tőle legkomolyabb legőszintébb arccal nézet rám – Mi történt? Aggódnom kéne? – Sajnálom a múltkorit ott a kerítésen. – meglepett a bocsánat kérése. Őszintén nem hittem, hogy bocsánatot kér. – Még egyszer szia. Holnap találkozunk. – Csak én vettem ezt ígéretnek?

-Szia Wei Ying. – Az egész testem beléremegett. Fantasztikus volt kimondani a nevét. Még annál is jobb, mint hittem.

A neve hallatán az egész lénye felragyogott a boldogságtól. – Csak azért, mert kimondtam? – Elvetettem ezt a gondolatot. Beképzeltség lenne azt hinnem bármi közöm van ehhez a nagy boldogsághoz. Még egyszer rám mosolygott – Soha nem fogom megszokni azt, amit a mosolya vált ki belőlem. – majd oda szaladt két fiúhoz. Az egyik úgy nézett ki, mint aki menten elájul, a másik szimplán türelmetlennek tűnt.

Mikor haza értem nem mentem be a szobámba, értelmetlennek tűnt. Az a szoba már nem jelentett megnyugvást, most inkább csak egy sötét szobának tűnt. Helyette a bátyám szobájába mentem.

A bátyám az ágyán ült és könyvet olvasott. Mikor meglátta, hogy én vagyok rögtön letette és elmosolyodott – Mekkora különbség van mosoly és mosoly között.

-Wangji. Jó látni, hogy sokkal jobb színben vagy.

-Ennyire rosszul festettem?

-Mint aki a halálán van. Egy ponton már azt hittem vámpír lettél – Elnevette magát a poénján. Azán jobban megnézett és visszább vet. – Mond mi a baj? – Leültem azbágyára

-Wei Ying – Mondtam tömören. Nem tudtam hol kezdjem. Értetlenkedve nézett rám, de nem mondott semmit várta, hogy folytassam. – Így hívják – Örültem, hogy nem kellet kifejtenem (Még nem tudnám kimondani hangosan mit érzek iránta) rögtön tudta, hogy kiről beszélek. És kíváncsian várta a beszámolómat.

Így hát belekezdtem. Elmondtam az összes elhatározásomat és azt miként mondott csődöt, hogy azzal hitegettem magam csak a nevére vagyok kíváncsi és a tervemet mikor rájöttem, hogy nem igaza – Itt egy kicsit meglepődött, de meg nyugodt mikor mondtam, hogy az se vált be és hogy két hibát is találta és nemcsak, hogy ki magyaráztam igazából bele is törődtem, elfogadtam hogy ilyen a jelleme. A beszélgetésünket az órán, azt nem mondtam el pontosan ő mit mondott hisz az nem lett volna szép tőlem. – Boldogan mosolygott, hogy megnyíltam valakinek, aki nem ő még ha csak egy kicsit. És persze a sok érzelmet is elmondatm, amik zajlottak bennem.

Mikor a végére értem a bátyám továbbra se nézett le vagy szégyenkezet miattam. Inkább boldognak tűnt és lelkesen, meg egy kicsit értetlenek. Nem érte mit is várok tőle (elég segély kérően nézhettem rá) így hát megkérdeztem

-Tehát mit tegyek most?