Ő az enyém és én az övé.

7. Bátyám

Az elmúlt 7 nap maga volt a pokol.

Máshogy nem tudtam megfogalmazni azt, ami bennem zajlott.
Mikor mondtam a bátyámnak és a bácsikámnak, hogy a héten nem kívánok részt venni az órákon nem lepődtek meg (bár a bátyám vetett rám egy aggódó pillantást. Hiába ő jobban át lát rajtam, mint bárki más). Nem először van ilyen, tény, hogy már máskor is hagytam ki órákat és hogy ez a legtöbb esetben azért volt mert vendég hallgatók jönnek. Tudták az idegen emberek közelsége mennyire irritáló a számomra.

A bácsikám amúgy is tudta, hogy a mostani órákon olyan témák és anyagok lesznek, amiket én már rég tudok. Így beleegyezett. Annyi feltétele volt csupán, hogy a házifeladatok, beadandók és a dolgozatok ugyan úgy rám is vonatkoznak. Ez nyilván való igy nem volt nehéz elfogadnom. Tehát az elmúlt egy hetet itthon töltöttem a szobámban és csak akkor voltam hajlandó kikelni az ágyamból amikor a bácsikámnak tett ígéretemet kellet teljesítenem.

A szobám az emeleten a ház sarkában helyezkedik el. Hatalmas talán túlságosan is egy magam korabeli fiúnak. A plafon az egyik oldalt lejt, jobbra az ajtó mellett az író asztalom van, utána az ágyam a tetőablak alatt, az ágyamnál egy éjjeli szekrény, mellette a kanapém egy fotel és egy asztal. Az ajtó ball oldalán lévő fal mentén végig könyves polc van és a mellette lévő falból nyílik a fürdőszobám. A falaim világos kék színűek és csak egy festett képem van a könyves polcom mellett. Egy gyönyörű hegyet ábrázol, ami a felhők felé ér. (Ez az utolsó emlék, amit tőle kaptam.)

Régebben az író asztalom volt a tetőablak alatt. De meguntam a plafon nézést és ha már minden áron kifele akarok nézni magamból akkor ne az üres fehér plafon legyen, tehát kicseréltem az ágyammal. Így most nappal az eget és a felhőket, este pedig a csillagokat nézem míg el nem alszom.

A szobámra mindig is úgy tekintettem, mint az a hely, ahol mindig is békére és megnyugvásra lelhetek.

De most. Egyáltalán nem érzek se békét se megnyugvást, csak üresnek és sötétnek érzem.

Ép egy nyúl formájú felhőt néztem, amikor a testvérem kopogott, hogy oda adja az ebédemet. Mindig ugyanakkor hozta így tudtam, hogy most egy óra van.

-Wangji itt az ebéd. – azzal benyitott a szobámba, de megált az ajtóban – A kedvencedet készítettem. Rizs, párolt zöldség és sült hal. – Sejtettem, hogy ezt csinál, ugyanis a héten minden étkezésre az egyik kedvencemet csinálta. Halkan megköszöntem. Letette az asztalomra és egy szomorú pillantás kíséretében kimenet.

Nem igazán akartam enni, de botorság lenne elhanyagolni a lét szükségleteimet csak azért, mert szörnyen érzem magam. Miatta.

Mert minden szenvedésem miatta van. Pedig még a nevét se tudom.

Miatta nem vagyok éhes, mert biztos, hogy köze van a gyomromban lévő émelygéshez. Miatta érzem a késztetést, hogy iskolába menjek, mert bár én eldöntöttem, hogy gondolni se fogok az iskolára hát még hogy bemenjek, mégis ennek minden idegszálam és izmom az ellenkezőét mondja. (Ellinte azzal hitegettem magam, hogy csak az iskola iránti elkötelezettségem az oka, de egy hét gondolkodás és gyötrődés után be kellet ismernem, hogy ennek is ő az oka.) Miatta éreztem továbbá gyengének, zaklatottnak, üresnek és elveszettnek magam. Mind ezek mellett viszont volt egy másik érzés is, ami még biztosabb, hogy miatta van. Ez az érzés volt a legértelmetlenebb és a legbosszantóbb az összes közül.

Az arca továbbra is folyton megjelenik előttem (Feladtam, hogy küzdök ellenen. Értelmetlen). - Már nem is érzem őt idegennek. - és mindig érzem, hogy valami hiányzik, valami nagyon fontos, ami vele kapcsolatos. De nem csak hogy fontos olyan érzés, amit eddig soha nem ismertem és nem is hittem, hogy valaha meg fogom ismerni. De miatta ezt is megismertem, ugyanis sóvárogtam az után, ami nem jutott eszembe róla, még hozzá fájdalmasan.

Miközben ebédeltem feltűnt, hogy most egy cetli is társult az ételhez. Ez új volt, a testvérem eddig még soha nem csinált ilyet nem számított, hogy meddig zárkóztam be. Ennyire látványos, hogy új mélyponton vagyok, hogy a bátyámnak ilyen módszerekhez kellett folyamodnia? Bűntudatom lett. - Nyílván nagyon aggódik, ha ilyen tettre szánja el magát. – Fogtam a cetlit és elolvastam

A jövő héten se mész suliba?
Mi elöl menekülsz?

Az utolsó mondat megdöbbentett. Persze nem azért, mert ne tudtam volna, hogy amit csinálom, (hogy nem megyek suliba, bezárkózom, és nem megyek ki) az azért van mert menekülök. Az döbbentett meg hogy ez ennyire látszik rajtam.

Ahogy a cetlit néztem és a szép írást rájöttem mennyire bolond voltam. Hagytam magam szenvedni egy hétig, holott az a személy, aki jobban ismert bárkinél, jobban ismerte a belső vívódásaim, mint én magam, aki úgy olvasott a rideg érzelem mentes arcomról, mint ha egy könyv lenne, és akit kizártam pedig aggódót miattam és nem hagyott fel így sem a gondoskodásomról. A bátyám.

Abba hagytam az ebéded (úgy is csak kényszerítettem magam, hogy egyek) és kimentem a szobámból, hogy megkeressem a testvérem. Az étkezőben találtam meg, ép az asztalánál ült és étkezés közben újságot olvasott. Az ablakból jövő napfény pont rá vetült, még a kis porszemek is látszódottak és úgy szálltak körülötte mind, ha éppen havazna. Arca egy kicsik komorabb volt a megszokottnál miközben olvasott egy cikket.

Fenségest látványt nyújtott. Egyszere sugárzott eleganciát, nyugalmat és kedvességet. (Mind azt amire nekem most szükségem volt). Mindenki azt mondja, hogy nagyon hasonlítunk, de ezzel sose tudtam egyet érteni. Az ő szemei sokkal sötétebbek és kedvességet, melegséget sugároznak, az ember rögtön megbízik benne amint bele néz, míg az enyém világos, rideg és soha senki nem mondta azt, hogy szép lenne, inkább félni kezdtek tőlem és tisztes távolságot kezdenek tartani, ha bele néznek (valaki egyszer tekintélyt parancsolónak mondta a szemem és aligha dicséretnek szánta). Az arcának vonásai lágyabbak és sokkal nyíltabb, az enyémnél, az én arcom ugyanis hűvös és többségében érzelem mentes. A haja is világosabb az én tinta fekete hajamnál.

-Wangji! – az egész arca felragyogott a boldogságtól amikor észrevett. Rögtön felált, hogy oda jöjjön hozzám, de én jeleztem, hogy üljön vissza. Miután jobban megnézett megértette mit szeretnék. – Mond csak drága kis öcsém mi nyomja a lelked?

-Elvesztem – mondtam nemes egyszerűséggel, hisz azt se tudtam hol kezdjem. Hihetetlen milyen megkönnyebbülés járt át, hogy ki mondtam hangosan. – Miért nem tettem már meg korábban?

A testvérem rezzenéstelen arccal nézet engem. A szemeiben nem láttam sajnálatot, de még csak szomorúságot sem csak szín tiszta szeretettet és megértést. – Hogy érdemeltem meg egy ilyen testvért? – Láthatta, hogy bizonytalan vagyok. Így hátra dőlt a széken és biztatóan rám mosolygott

-Talán kezd el a legelején.