Ő az enyém és én az övé.

6. Analfabéta

Puff, puff, puff

A labda folyamatos puffanó hangja ahogy a falhoz vágtam más körülmények között engem is rohadtul idegesített volna, de most fele annyira sem volt idegesítő és bosszantó, mint annak a valakinek az irritálóan tökéletes arca és ragyogó szemei, mint az övé. Most ez a hang figyelem elterelésnek tökéletes volt.

Puff, puff, puff

Hogy miért kell a figyelem elterelés?

Mert máskülönben megint felhúznám magam idegileg, és elkezdenék bosszankodni, ami egy hét elteltével inkább tűnt már gyerekes hisztinek.

Puff, puff, puff

És hogy mért vagyok ki idegileg ennyire?

Nos elsősorban azért, mert egy bizonyos személy teljesen levegőnek nézett egész nap, sőt nem csak, hogy levegőnek egyenesen semmibe vette a létezésemet. – Ha ez nem bosszantó akkor nem tudom mi az. - Egész nap úgy ült mellettem, mint egy szellem. Már kezdett olyan fehér lenni, hogy tényleg áttetszőnek tűnt. Ehhez talán az is közrejátszott, hogy egész nap meg se mozdult még csak enni se evett és nem is ivott. Már kezdtem aggódni, de olyan szúrós szemmel meredt előre, hogy attól tartottam a fal elkezd kegyelemért könyörögni.

Persze ez nem mentség. El is határoztam legközelebb nem leszek ilyen gyáva.

Puff, puff, puff

Másrészt miután rá szántam magam a kezdeményezére és még a nagybátyájának is képes voltam postagalambot játszani. Erre ő?

Fogta magát meg se várva, hogy egyáltalán rendesen bemutatkozzam és amilyen gyorsan csak tudott faképnél hagyott. Úgy menekült ki a teremből, mint ha az kigyulladt volna. Engem meg ott hagyott egyedül a teremben a belém folytot szavakkal. És mind ezek után....

Puff, puff, puff

Volt képe egy teljes hétig hiányozni a suliból.

De, ami a leginkább idegesítő azok az érzések, ami ezek mellett járt és amiket nem tudtam értelmezni.

Ez már tényleg nevetséges! Tényleg olyan vagyok, mint egy hisztis kisgyerek.
De nem olyan gyerek, mint akitől elvették a kedvenc játékát, hanem egy olyan, aki már rég elfejtette azt amiért hisztizik (ha egyáltalán jogosan kezdett el hisztizni!)

Mert magam se tudtam mért vagyok ideges, hogy miért „hisztizek”. És természetesen ezek mellett voltak még bosszantóbb érzések is.

Puff, puff, puff

Nincs sok emlékem az anyámról és azok is hiányosak vagy homályosak.

Pici voltam kb. úgy 3-4 éves és emlékszem volt két nyuszim. Nem sokra emlékszem belőlük leginkább csak arra, hogy fekete, fehér foltos nyuszik voltak, meg hogy rettentően sokat verekedtek. Mindig azt gondoltam, hogy utálják egymást. Egy napon az egyik nyuszi nem mozdult meg többé. Nagyon sokat sírtam és anyám próbált vigasztalni de hiába. Már magam sem emlékszem miért voltam annyira vigasztalhatatlan. Folyton ellöktem anyám vigasztaló karjait (hogy megkora hülye voltam) és sírtam tovább. Aztán egy nap anyám megkérdezte, hogy így mi lesz a másik nyuszival? Őt ki foglya megvigasztalni? Felkaptam a fejemet. Rögtön a ketrecéhez mentem. A nyuszi élt viszont ugyan olyan törékenynek tűnt, mint ahogy én éreztem magam. Ugyan ott feküdt, ahol a társa halt meg. Ekkor rémlett fel, hogy ő egész végig ott volt a másik mellett még akkor is mikor már meghalt. Nem értettem. Én azt hittem nem szeretik egymást, hogy majdhogynem gyűlölik egymást, és most, hogy az egész ketrec az övé nagyon boldog lesz. Kérdőn, és értetlenkedve néztem anyámra. Ő szelíden elmosolyodott. A szeme pedig számomra érthetetlen módon szomorúságot és sajnálatot tükrözött. Majd csak ennyit mondott
-Te egy nagyon jó lelkű fiú vagy de ha az érzelmekről van szó egy igaz analfabéta vagy.