Ő az enyém és én az övé.

8. Név

-Talán kezd a legelején.

Így hát elmeséltem neki mindent. Az első találkozásunkat a kerítésen, még azt is mit mondott bármennyire szégyelltem. Azt rövidnek tűnő mégis gyötrelmes órát. A repedést a falon (ezen a ponton sejtelmesen elmosolyodott de nem fűzött semmit hozzá). Az érzéseket, amik egész nap bennem dúltak, és azokat is, amik az elmúlt 7 napban. Ő egész végig némán hallgatott. Mire a történet végére értem nyugalom és megkönnyebbülés járt át. (Még ha csak egy kicsi is).

-Mmm... – Vártam, hogy mi az, amit kiszúr, ami felett én elsiklottam.
-Apánk régen sokszor elmesélt egy történetet. – Váratlanul ért. – Ez meg hogy jön ide?
-Ez...
-Sss – az ujjával jelezte, hogy hallgassam végig.

-Szerettem ezt a történetet valahányszor apa elmesélte. Nem egy hosszú történet, de igazából nem is ez a fontos. Azt imádtam benne ahogy apa mesélte. Bár én nem fogom tudni olyan átéléssel mesélni, mint ő, de remélem azért a lényeget át tudom adni. – Kifelé kezdett nézni az ablakon mintha ott elevenne meg az emlék, amit felidéz. Ekkor rettentően hasonlított apára.

-Egy új évi fesztiválon történt. Apánk mindig úgy mesélte, hogy sosem látott annál díszesebb, fellengzősebb fesztivál. – kacaggassa dallamosan csengett. Még én is elmosolyogtam ahogy elképzeltem apánk arcát ahogy a fesztiválon járkál az agyon díszített bódék közt és magában panaszkodik. – Ahogy bolyongott a kusza folyosók közt egyszer csak eltévedt. Azt mondta nagyon elveszettnek tűnhetett mert bár nem kért segítséget valaki mégis leszólította. – Ezen meglepődtem. Abszurdnak tűnt, hogy az én apám valaha is elveszett lett volna, aztán eszembe jutott, hogy magamról se hittem volna, hogy az lehetek most mégis tudom mit érezhetett akkor az apám. – Egy gyönyörű nő lépet hozzá.

-Segíthetek? Elég elveszettnek tűnsz.
-A kijáratott keresem.
-Máris távoznál? Hisz valószínűleg még a felét se láttad a fesztiválnak.
-Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam távoznom kell.
-Oh akkor tévedtem. Akkor te semmit se láttál igazán.
-Tessék? De hisz ez a hely...
-Csicsás, ízléstelen? Igen tudom. És ez nem a te stílusod.
-....
-A képedre van írva. HA, HA, HA. De igazad van, valóban szörnyen giccses.
-Akkor...
-És én nem is erről beszéltem. Nem hallod a sok nevetést. Nem látod a sok vidám boldog embert. Maga az élet, amit nem veszel észre magad körül. Pedig nem tudod miről maradsz le. De egyébként menjen tovább egyenesen és meglesz a kijárat.
-Köszönöm.
-Ja és a jövőben kezdj el élni. Hidd el megéri.

-Azzal apánk elhagyta a fesztivált. De nem tudta kiverni a fejéből azt a titokzatos nőt. Egy hétig kísérette a nő gyönyörű arca, bájos mosolya, lágy békés hangja. Végül három hónapig kereste. És szerinted mit tett mikor megtalálta?

-Nem tudom. – A bátyám kedvesen elmosolyodott.
Jobbnak láttam, ha inkább nem mondani semmit csak fintorogtam egyet. Nem igazán értettem, hogy jön ez az én problémámhoz.

-Tehát a lényegre térek. Azok az érzések, amiket az előbb leírtál pontosan ugyan azok, amiket apánk is átélt. És képzeld még neve is van.

-Tényleg? És mi az? – Hirtelen reménykedni kezdtem, hogy végre megtudom mi az, ami zajlik bennem és még zavarban is voltam – Mi lehet az, amit apa átélt, mint én?

-Ahogy apa mondta mindig. "Bele szerettem anyátokba első látásra" . Más szóval szerelem első látásra.

-Mi? – Hirtelen nagyon üresnek éreztem magam. Félő volt, hogy sokkot kaptam.

-El se hiszem a kisöcsém szerelmes. – Lelkendezett a bátyám. De én még mindig értelmezni próbáltam, amit mondott. – Na és hogy hívják?

Hah? – Az üresség, amit éreztem teljesen elnyelt. De egy halvány fény derengett egyre fényesebben.

-Bocsáss meg és köszönöm – Azzal felrohantam a szobámba, és befeküdtem az ágyamba. Bár tudom milyen szörnyen udvariatlan voltam, de most muszáj volt. Muszáj mert végig kellett gondolom mindent és rendeznem kellet magamban a dolgokat.

Bár amit a bátyám mondott lehetetlennek hangzott mégis amint kimondta hirtelen minden világos lett.

Az, hogy mért látom az arcát mindenhol, azok a furcsa érzések, amiket ő váltott ki belőlem. Ezek mind azért voltak mert én...

És az a furcsa hiányzik érzett mindig mikor magam előtt láttam az arcát, mikor rá gondoltam. Az a sóvárgó érzés, ami a leginkább felkavart, zavart, mind azért volt mert tudni akaratam a nevét annak az embernek, aki beleférkőzött az elmémben és ezek szerint nem csak oda.

A NEVE. Annak az embernek a neve, akibe én....

Hosszan merengtem újfent. Ám ezúttal eredményesebb volt.

Pár dologban elhatároztam magam (és úgy döntöttem, hogy ezt már fél sikernek vehetem).

Egy. Holnaptól bemegyek az iskolába. Nem menekülhettek tovább. Nem félemlíthet meg.

Kettő. Meg kell tudnom a nevét. Muszáj. Ez a legfontosabb. Máskülönben bele örülök. Hisz egész héten ezt akartam, most is ezt akarom a leginkább. Minden igazából e körül forgott. Körülötte és a neve körül, amióta csak először megláttam mert bele....

Három. Nem vagyok hajlandó se kimondani sem pedig beismerni, hogy én.... Soha!!!

És most, hogy ezek az elhatározások megfogalmazódottak bennem és biztos lábakon álnak egy hét után végre rendesen tudtam aludni és mikor reggel felébredtem újult erővel indultam el az iskolába.

Azért pár dolog aggasztott. Például, hogy a szobámat még mindig üresnek éreztem, és hogy mennyire izgatott vagyok, hogy láthatom. Bár már eljutottam odáig, hogy beismerem akkor is aggasztott. De úgy döntöttem, hogy ezeket nem vesszem figyelembe.

Magabiztos voltam mikor elindultam és egész úton meg amikor átléptem az iskola kapuját. A folyón is mind addig amíg meg nem pillantottam a folyosón ahogy a terem ajtaja mellett ál.

Egy pillanat alatt oda lett minden magabiztosságom és majdnem az összes elhatározásom is. Viszont a hiány érzett és a sóvárgás olyan rettentően felerősödött, hogy azt hittem ott helyben ájulok el. Az elmúlt egy hétben fele annyira sem volt erős.

Épp a padlót nézte és látszólag nagyon bosszankodott valami miatt.

Egy kis ránc jelent meg a szemöldöke között. Az ujjaim elkezdtek bizseregni. Legszívesebben az ujjaimmal simítottam volna ki azokat a ráncokat, amik tönkre teszi a sima képet. De megájt parancsoltam magamnak. – Csak a nevére vagyok kíváncsi – ezt beismerem, de azt nem, hogy...

Az ajtóhoz léptem ő pedig pont akkor nézett fel. Az arca láttán már nem éreztem ürességet, nyugalom öntött el és, hogy erre volt szükségem... – Nem!! Nekem csak a neve kell! Utána vége! – Mikor a szemembe nézett úgy tűnt megkönnyebbült valami miatt, de utána valamiért szomorúság vette át a helyét, és hirtelen rettentő fáradtnak tűnt. – Hogy lehet valakinek ilyen nyílt szeme? – Nagy levegőt vettem. Nem hagytam, hogy elvesszek ezekben a szemekben. Meg kell tudnom a nevét – Csak tudnám, hogy?

Jeleztem neki, hogy menjen előre. Egy pillanatig értetlenkedve nézett majd a szemeiben ravaszság villant, mintha rájött volna valamire, és én is úgy éreztem akaratlanul is de elárultam valamit, amit nem kellett volna.

Ő késségesen elfogadta. Mind a ketten a helyünkre mentünk. Bár ő inkább csak vánszorgott. Tényleg nagyon fáradtnak tűnt – Aludt egyáltalán mostanában?! – Hirtelen nagyon dühös lettem. – Hogy lehet ennyire felelőtlen? Gondolni kellene a testi épségére! – Tényleg nagyon dühített hogy veszélyeztetti magát.

Nagyon erősen ellent kellet mondanom a késztetésnek, hogy felkapjam a karjaimba és én cipeljem a helyünkig. – Ez csak fáradság. Felesleges aggódni érte. Verd ki a fejedből. Csak tud meg a nevét és lezárhatod ez nevetséges ügyet. – Mikor mind a ketten oda értünk egyikünk se ült le, ha őszinte akartam lenni nagyon kínos volt.

Viszont a tanár felszólítása után kénytelenek voltunk leülni.

Én rögtön a repedést a repedést kezdtem nézni és szörnyülködve vettem észre, hogy nagyobb lett.

-Mit nézel annyira? – Nem hittem volna, hogy hozzám szól. Beismerem, hogy rettentően illetlen voltam vele az előző héten. Csak úgy elrohantam. Szégyenkeztem is miatta. Nem válaszoltam, gondolkoztam mit is kéne erre mondanom. De nem tűnt bosszúsnak. Hirtelen a szemei felderültek majd az egész arca is.

-Bocsánat nagyon illetlen vagyok se a múltkor se most nem mutatkoztam be – Mikor került ilyen közel hozzá? – Az illata émelyítően finom és nyugtató volt, de nem tudtam behatárolni milyen illat lehet. Leginkább talán a friss hegyi levegőre emlékeztetett esőzés után. – Wei Ying vagyok. Nagyon örülök. – Majd boldogan és kedvesen rám mosolygott biztatás ként.

Ekkor több minden lezajlott bennem. Egyrészt szinte eufórikus érzés kerített hatalmába, hogy végre megvan a neve – Milyen szép név. Illik hozzá. – Másrészt a mosolya megsemmisített.

Feladtam. Ha ilyen fegyverei vannak ellenem jobb lesz feladni, és beismerni.

Bármennyire is abszurd, lehetetlen még ha csak kétszer találkoztunk és pár szónál nem váltottunk többet. Én akkor is első látásra beleszeretem.