Ő az enyém és én az övé.

2. Unalom

Ugyan az nap reggel…

5 óra elött 5 perccel ébredtem fel. Ilyen még nem volt az elött. Már is rossz érzésem támadt. Mire felöltöztem csak két perc telt el. – Az idő ma nagyon furcsán telik. Ez se jó jel. Valami biztos történni fog. – A gondolat menetemből a bátyám zökkentett ki.

- Wangji, minden rendben van? – Ezen a néven csak a bátyám szólít, nem mintha szégyelnem kéne: a jelentése minden világi gondtól mentes. Ezt ő maga találta ki ez egy fajta cukkolás volt a részéről a „gondtalan” (érzelem mentes) ábrázatom miatt, de mára már ez egy fajta becenév lett, amin csak ő szolit. - Amúgy se ismerek más embert, akinek engednék egy ilyen tiszteletlen dolgot.

- Semmi komoly, amivel ne tudnák megbirkózni. – Monoton hangomtól most kirázott a hideg. – Ez se jó jel. Vajon mi fog ma történni?

- Rendben, ha te mondod, de ha mégis van valami nekem nyugodtan elmondhatod. – Ezt úgy mondta mintha már is többet tudna még nálam is.

Meg fordult a fejemben, hogy elmondom az agáimat, de mivel nem tudtam hova tenni őket inkább mégis megtartottam magamnak.

Elcsomagoltam az aznapi ételemet, a tankönyveimet, elbúcsúztam a bátyámtól és elindultam az iskolába.

A nagybátyám azt a parancsot adta, hogy ma én fogadjam a diákokat a kapu elött. Értesüléseim szerint ma jön pár diák más-más iskolából, hogy meglássák, hogy itt miképp megy a tanulás.

- Jó reggelt Lan Zhan. – Köszöntenek sorra a diákok én meg automatikusan vissza köszöntem.

Minden diák jól öltözött, illedelmes volt. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, de nem tudtam eldönteni, hogy mi. Teljesen ismeretlen volt a számomra. Olyan volt minta egy sötét súlyos felhő nehezedne rám, minden szinte egy színű, a köszönés is már-már lassúnak éreztem meg úgy alapvetően minden, ami most körülöttem volt, még a madarak is lomhán és lassan repültek.

- Ez a hely olyan egyhangú. – Mondta az egyik új diák, hogy melyik suliból jött azt nem tudtam, de hirtelen rá jöttem mi volt az a nyomasztó érzés, ami reggel óta rám telepet, mint egy viharfelhő. 

Az unalom. - Lehetséges, hogy unatkozom? Nem az nem lehet. Vagy mégis? Lehet, hogy belefásultam a minden napokba? De engem nem így neveltek, ha minden rendben megy, ha minden olyan amilyenek kell az nem unalmas, hanem tökéletes és ez így jó. Vagy mégsem? – Gondolat menetemből a bezáródó kapu és egy alak, aki ép a kerítésen próbál beszökni, szakított félbe.

Mit sem törődve a bennem lassan már üvöltő, és fájdalmasan zavaró kérdésekkel, felmásztam a kerítésre.

- Ha a kapu egyszer bezáródott tilos a belépés a tanitás végéig. – Montam és próbáltam a nem törődni a hangomban feltörő furcsa éllel, nem tudtam, hogy az előbbi félbehagyott gondolataim miatt vagy a fiú gyönyörű szürke szemei miatt keletkezet ez a furcsa hangszín a hangomban, de valahogy egyik se tűnt túl jó előjelnek.