Lost in Leipzig | Szoboszlai Dominik

7. Gólöröm. Dominik

Hihetetlen jó érzés volt ismét pályára lépni. Az is rohadt jó érzés volt, hogy Lia itt volt a stadionban és a meccs előtt még beszélhettem is vele. Csodaszép volt, alig vártam, hogy a mérkőzés után vele lehessek, már ha ígéretéhez híven megvár, hogy aztán együtt menjünk majd valamerre. Reméltem, hogy úgy alakul a játék ma, hogy lesz mit ünnepelnünk.

- Hé, tökfej. - lépett mögém Gulácsi Peti, miközben a tükörben megnéztem, hogy hogyan is áll a hajam. - Hajadismijen?

- Mi van? - kérdeztem röhögve, megbotránkozva ezen a megszólításon. - Honnan szedted ezt a becenevet?

- Szeretnéd, ha inkább seggfejnek hívnálak?

- Mi baj van a rendes nevemmel? - kérdeztem tőle.

- Semmi, csak sok sikert akartam kívánni neked mára. - ütött gyengéden vállon, s lassan tovább sétált.

- Hé, Gulácsi! - szóltam utána vigyorogva. - Csak féltékeny vagy, mert neked nincs hajad.

A 93. percben éreztem, hogy rohadtul elfáradtam, bár ezt a nemrég elmúlt betegség számlájára írtam. Kissé már megbántam, hogy a múltkor szarnak neveztem a BVB-t Lia előtt. Nem gondoltam akkor bele, hogy ennyire nehéz lesz ellenük játszani. Bár mást nem is várhattam egy olyan csapattól, ahol Erling Haaland játszott elől. Nem akartam egy döntetlennel végezni ellenük.

Gyorsan engedtem ki a tüdőmben lévő levegőt, s léptem a labda mögé. Valószínűleg ez a szabadrúgás lesz a mérkőzés utolsó mozzanata, tekintve hogy a hosszabbítás 3 perc volt. Tekintetem még egyszer végigfuttattam a csapattársaimból és dortmundiakból álló sorfalon, a kapuson és magán a kapun is. Eldöntöttem, hova fogom rúgni ezt a labdát. Ezután hirtelen kaptam a szemeim a bíróra, aki szintén engem nézett, s miután tekintetünk találkozott, bele is fújt sípjába.

Minden erőmet összeszedve rúgtam el a labdát, ami átrepült a sorfal felett, majd a jobboldali kapufa oldalának ütközve, irányt váltva csúszott be a léc alatt a hálóba egy elég éles szöget bezárva. Pontosan így terveztem. Bürki tehetetlenül ugrott még utána, de nem tudta megfogni, én pedig amikor ismét magamhoz tértem, már néhány csapattársam maga alá temetett, s csak távolságból hallottam a játék végét jelző 3 sípszót. Nyertünk.

A pályán való ünneplés, éneklés és a stábbal való ölelkezés nagyon hosszúra nyúlt. Szegény Haaland biztosan azt gondolta, hogy már nem bírom a képét, amiért folyton az egyre üresedő nézőtér felé tekintgettem, miközben hozzám beszélt. Kissé tényleg frusztrált, hogy ilyen sok mondanivalója van, általában ez nem volt így. Nekem pedig látnom kellett Liát.

- Rendben, haver, ha odáig jutsz, majd mutass be a csajodnak. - mondta végül, én pedig kissé magamhoz tértem.

- Nem a csajom. - védekeztem rögtön, s végre megpillantottam a lányt a középső lépcsősoron lefelé sétálni.

Erling követte a tekintetem.

- Hát akkor porold le a hódító skilljeid, és tegyél ez ellen. - bokszolt a vállamba röhögve. - Ilyen szép csajszit nem fogsz találni minden sarkon. - kacsintott rám majd továbbállt, én pedig ismét Liára néztem, aki ezúttal szintén engem figyelt.

Kihasználva az alkalmat, hogy épp senki nem kívánkozik gratulálni a győztes gólomhoz, sietősen futottam oda, s amint elértem a nézőtér aljához, két lépcsőfokot felszökkenve léptem hozzá és kérdés nélkül öleltem magamhoz, felemelve őt a talajról.

- Láttad ezt? Ugye mennyire überkirály volt? - kérdeztem tőle hadarva, hatalmas vigyorral.

Ő a meglepettségtől erősen kapaszkodott a vállaimba, ugyanakkor csillogó szemekkel pillantott le rám.