Lost in Leipzig | Szoboszlai Dominik

15. Szeretni és szeretve lenni. Dominik

Nagyon praktikus volt, hogy a reptér mindössze 20 perc autóútra volt a lakásomtól Lipcsében. Szerencsére a bokám csak elég erősen meghúzódott, de semmi extrém nem történt. Fájdalomcsillapítókkal egészen jól sikerült aludnom és léteznem. A sétálás kissé gondot okozott, legalább egy mankóra szükségem volt, hogy normálisan tudjak haladni, főleg olyan nagy tereken belül, mint amilyen a müncheni reptér volt. Tisztában voltam vele, hogy az elkövetkező 2-3 hétben le kell mondanom a játékról és maximum a fizioterapeutáknál fogok látogatást tenni amikor elmegyek otthonról.

A Halle/Leipzig repülőtér meglehetősen kicsi lobbyjába sétálva, szinte azonnal kiszúrtam a ránk várakozó Liát. A szívem hatalmasat dobbant; nagyon örültem neki, hogy itt volt.

- Mit gondolsz, befurakodhatok hozzátok? - lépett hozzám Nora és egy halvány mosolyt küldött felém.

Rögtön viszonoztam a gesztusát. Jól esett, hogy tegnap este velem maradt és tartotta bennem a lelket. Még Liáról is beszéltünk, én pedig elmondtam neki, hogy hogyan állnak a dolgok közöttünk, és hogy semmilyen hátsószándékom nincs.

- Nem tartom esélytelennek, de valószínűleg neked kell a szűk hátsó ülésre ülni, mert a nagy arcom mellett már a lábam sem fér be nem kinyújtott helyzetben. - nevettem kissé.

- Túlélem. - kacsintott rám, majd mindketten elindultunk Lia felé, aki szintén észrevett minket és pár gyors lépéssel máris előttem termett és óvatosan ölelt magához.

- Úgy hiányoztál. - suttogta alig hallhatóan és finom puszit nyomott az arcomra. - Aggódtam érted.

- Jól vagyok. - válaszoltam enyhe mosollyal és végig simítottam a hátán. - Te is hiányoztál.

Lia mosolyogva vált el tőlem, majd anyukájához lépett és őt is üdvözölte egy öleléssel.

- Mit szólnátok hozzá, ha hazamennénk először hozzánk? - vetett rám egy bizonytalan pillantást. - Főztem nektek. - jelentette ki szégyenlősen. - Utána hazaviszlek és segítek, ha szükséged van valamire. - ajánlotta, engem pedig annyira meglepett a kedvessége - Norát meg pláne, - hogy ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni.

- Mit csináltál ezzel a lánnyal? - kérdezte tőlem Nora mosolyogva, bár meglepettségét nem tudta teljesen elrejteni.

Csak cinkos mosollyal rántottam vállat, miszerint fogalmam sincs. Persze mélyen legbelül nagyon is biztos voltam benne, hogy szerettem őt; és talán ő is hasonlóan érzett irántam, ez pedig mindent sokkal jobbá tett.

Ahhoz képest, hogy saját elmondása szerint Lia nem tudott főzni, egészen jó késői ebédet prezentált nekem és Norának. Nem voltam túlságosan nagy rajongója a halételeknek, de Liának sikerült valahogy nagyon finoman elkészítenie - mint később bevallotta Oxana anyukájának utasításai alapján.

- Remélem nem szomorkodtok túlságosan a vereség miatt. - szólalt meg Lia, miközben összegyűjtötte a használt tányérokat, és az evőeszközökkel együtt a mosogatógépbe pakolta őket.

- Nos, de. - szólaltunk meg egyszerre Norával, a végén pedig mindhárman egyszerre nevettük el magunkat.

- Reménytelenek vagytok. - rázta meg fejét mosolyogva Lia, majd visszaült az étkezőasztalhoz. - Szóval... - csapta össze a tenyerét. - Arra gondoltam, hogy hazaviszlek, és veled maradok éjszakára, ha egyikőtöknek sincs ellenére.

- Totálisan támogatom. - értettem vele egyet.

- Én is. - tette hozzá Nora fura mosollyal. - Én pedig arra gondoltam, hogy holnap együtt vacsorázhatnánk. Itt, nálunk. Főzök valamit, és... szeretnélek bemutatni valakinek. - nézett Liára jelentőségteljesen, s rögtön éreztem rajta, hogy kissé bizonytalanná vált.