Lost in Leipzig | Szoboszlai Dominik

22. Minden nap. Dominik

Kibaszott ideges voltam, amiért egyáltalán itt kellett lennem. A 40. percben kellett bemennem játszani, és fél perc alatt szarrá áztam, hosszabbítás nem volt, a félidők közötti szünetet pedig meghosszabbították fél órával, várva, hogy jobb idő legyen. Állás 0-0. Lia pedig nem volt sehol. Miután az edző befejezte a beszédet az öltözőben, gyorsan nyúltam a telefonom után, és láttam, hogy Lia írt nekem.

Gondterhelten sóhajtottam fel, miután elolvastam és tettem el végül a telefont. Frusztrált voltam, és nem tudtam volna Lia üzenetére semmilyen elfogadható módon reagálni jelen pillanatban. Persze megértettem, hogy nem indult útnak, de a játék előtt még simán idejöhetett volna. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha Norával van valami, és ezért nem indult el időben. Gondolkodás nélkül vettem elő a telefont ismét és kezdtem sebesen írni.

szoboszlaidominik: ha így marad, majd hazamegyek taxival később, tényleg ne indulj el egyedül. anyukáddal minden ok?

Válaszát szerettem volna megvárni, de 10 percig nem kaptam semmit, ezenkívül pedig lassan vissza kellett mennem a pályára, ugyanis úgy döntöttek, hogy mivel a vihar valamennyit csendesedett, folytatjuk a játékot.

A végére úgy néztem ki, mint valami kisgyerek aki élvezettel dagonyázott a sárban, holott én csöppet sem élveztem ezt. Az eredmény 0-0 lett, szóval tényleg semmi értelme nem volt ennek az egésznek. Nem értettem, hogy miért voltam hirtelen ennyire negatív és hisztis. Normál esetben örültem volna, ha pályára léphettem egy kihagyás után.

Tehetetlenül törölgettem a hajamból csepegő vizet, amint befelé sétáltam. Kibaszott sáros voltam, és csak egy zuhanyra vágytam. Megannyi ember lézengett még a folyosókon és mindenki csalódott volt.

- Dominik! - hallottam végül a nevem egy túlságosan ismerős személytől.

Gyorsan fordultam meg. Lia sebes léptekkel tartott felém, haja vizes volt néhány helyen, szokásos magassarkú cipőit most bokáig érő gumicsizmára váltotta, és valami vízlepergető anyagból készült kabátot viselt, ami majdnem a térdéig ért. Így hirtelen még a szokásostól is kisebbnek nézett ki.

- Lia? - kérdeztem megilletődve, ő pedig végre elért hozzám, s ahelyett hogy bármit is mondott volna, szorosan magához ölelt nem törődve vele, hogy mennyire nem voltam erre alkalmas állapotban.

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt. - suttogta, miközben még jobban magához szorított.

- Lia, nem kellett volna idejönnöd ebben az időben. - nyögtem ki végül.

Kicsit eltávolodva tőlem nézett fel a szemeimbe.

- Szar meccs volt. - mondtam végül.

- Sajnos nem láttam. - kapta el a tekintetét zavartan. - De van valami fontos, amit el kell mondanom.

Szemeim elkerekedtek kicsit. Nagyon reméltem, hogy nem Norával van valami komoly baj.

- Mi történt? Anyukád jól van? - kérdeztem hirtelen.

A saját nyomorom hirtelen eltűnt a gondolataim közül.

- Anya babát vár. - lehelte a szavakat, vigyázva, hogy más ne hallhassa körülöttünk.

Wow. Na, erre nem számítottam.

- Én is körülbelül így reagáltam. - tette hozzá mosolyogva, mikor még mindig nem tudtam semmit sem kinyögni.

- Nem is tudom, hogy mit mondhatnék... ez wow.

- Nyilván nem így tervezték. Meg nem is tervezték egyáltalán. - magyarázta, megválaszolva ezzel a kérdést, amit nem igazán mertem feltenni.