Első verseskötetem - //BEFEJEZETT//

Egy levél boldog halála

Sziasztok! 😊 Amint a legutóbbi régi versem jellemzésénél ígértem, ezúttal egy elég hosszú, verses történetet hoztam nektek. Kb. 10 - 11 évesen írhattam. Ez egy őszi vers, egy levélkéről szól, aki elégedetlen rövidke életével, de aztán rájön, hogy az életet úgy érdemes élni, ha minden percét kihasználjuk. Így amikor el kell hagynia a világot, az élettel betelve teszi azt.
A vers szabad vers, a legtöbb helyen rímel, de vannak helyek ahol nem, és a sorok is nagyon eltérőek, hosszúak. Szerintem a vége egész meghatóra sikerült, remélem tetszett nektek, annak ellenére, hogy mennyire szabados, és egyszerű. Ha igen, vote-oljatok, és ha van bármi hozzáfűzésetek, írjátok meg kommentben. Hamarosan megint  hozok régi verset, viszont azt már téli témában, mert ez volt az utolsó őszi versem. Addig is olvassátok el ezt!

A vers:
Egy levél boldog halála

A Nap ma még jó melegen süt,
De már sok szürke felhő az útjába került.
Még mindig sok szép virágnak ad életet,
S ezért még mindegyik szép reményeket dédelget.
Szívük mélyén tudják: nem sokáig veszi őket körül ez a szeretet.
De ameddig jól megy soruk és élhetnek, miért ne örüljenek?
Még minden szép, zöld, színes, még mindenki örül,
Még énekel a rigó, még vannak gyümölcsök,
Azonban reggel és este mindenkit körülfognak a levegő hideg bölcsői.
Egy nap aztán, bár késve de sietve,
Eljött a hideg szél, öreg barátjával: az Ősszel.
Ekkor már a Nap csak zord hideget árasztott,
Az ég szürke volt, a fák téli voltak őszi színekkel.
A madarak még mindig kitartóan énekeltek,
De már nyoma sem látszott az ezelőtti boldog életnek.

Az ősz sorra bekopogott minden fához,
S számon kérte a leveleket, melyeket a tavasz minden évben nekik ajándékoz.
És a fáknak levelüknek legalább felét gyengébben kellett tartania,
Hogy hatalmas söprűjével a szél szegényeket könnyen lesodorhassa.
Néhányszor megfordította őket a levegőben örök álomba ringatva.

Egy levél nagyon sírt és jajgatott,
Miért pont az életét hagyja ott!
Szerencséjére nem aznap fordult el tőle a jó sor.
A rigó éppen boldogan dalolt,
És a levél hozzá szólt:
-Miért vagy te olyan boldog?
Miért van olyan jó sorod?
Így szólt a rigó:
-Mindenkinek meg van szabva az ideje,
Ameddig tart, addig kell örülnie, kiélveznie.
Légy hálás, hogy kaptál ilyen hosszú életet,
Más levél már nyár közben leesett.
-Kiélveztem és hálás vagyok érte,
De sajnálom hogy ily hamar vége.
-Van még egy hét mire visszajön az Ősz, ahhoz, hogy kiélvezd, elég a Nap segítsége.
- Olyan igazad van! Köszönöm neked!
- Á, szívesen tettem veled!
- De lenne egy kérdésem! Az, hogy énekelj mindennap sokat nékem!
- Szívesen megteszem!
- Így még jobban kiélvezhetem a maradék életem!

Ezután még szépen megkérte a Napot:
-Kérlek, egy hétre hozd vissza nékem a boldogságot!
Sugaraiddal törj át a felhőkön,
Árassz szét meleget utoljára a földön!
-Megteszem a kedvedért, kedves levelecske,
S erre a hétre újra fény derül az életedbe!
A levél aztán boldogan leélte utolsó hetét,
-testvéreivel és barátjával, a rigóval-,
Melyben fényt és meleget élvezhetett,
S számára a Rigó dalával minden újra életre kelt.

Amikor visszatért a nagyszakállú ősz a széllel,
Fel sem ismerte a boldog falevelet, amely itt siránkozott ezelőtt egy héttel.
A levél boldogan intett búcsút a rigónak, mely gyász énekbe kezdett,
S a napnak, mely minden felhőt tovaseperve előre türemkedett.
Így a levél boldogan ment meghalni.
Amikor felkapta a szél, és két rövid kört tett meg vele,
Gyorsan körülnézett, és arra a sok jóra gondolt, ami megtörtént vele.
Majd a szél kedvesen letette a földre,
Ahol a levél örök álmát boldogan meglelte.
Abban a pillanatban a rigó sírva dalolt,
S a nap is sötétebben ragyogott.
Akkor minden hirtelen megállt, és mindenki az élettel betelt levélre gondolt.