Ők nem tudnak rólunk - Larry Stylinson Fanfiction (befejezett)

4. Rész

- Én?
- Ő? - kérdezték a srácok.
- Nem, az kizárt, nem rakhatunk be csak úgy valakit Zayn helyére! Ráadásul a dalszövegeket hogy tanulná meg 20 perc alatt? Zayn, most szedd össze magad, nem bukhat el a show egy emberen! - kiabálta Simon idegesen.
- A gyereknek hatalmas hangja van, a dalszövegeket a huga miatt nagyrészt kívülről tudja és egyébként is nekem van ebbe most a legnagyobb beleszólásom, úgyhogy amennyiben Harry elvállalja így lesz és kész. - válaszolta apum idegesen a menedzsernek, majd kérdőn nézett rám. - Harry, elvállalnád?
Végignéztem a srácokon, mire mind aggódó arckifejezéssel néztek vissza rám. Nem hagyhattam őket cserben, hisz az egyik srácnak egyenest a karrierjén múlott.
-Elvállalom persze - kijelentésemre apa megkönnyebbülten sóhajtott fel, a srácok egyszerre ugrottak a nyakamba, Simon pedig kénytelen volt elfogadni a helyzetet, így kelletlenül biccentett egyet.
Zayn nagyon szerette volna megköszönni, viszont egy hang sem jött ki a torkán, így csak a szájáról tudtam leolvasni, hogy mennyire hálás és sok sikert kíván. Őt mégegyszer megöleltem, aztán a többiekkel elkezdtünk beszélgetni a dallistáról, hogy mikor kell énekelnem, mikor hová menjek, stb. Őszintén megmondom, pozitívan csalódtam ezekben a srácokban.

<<<<<<<<<<<<<

A fellépés előtt már csak 10 perc volt hátra.
- Oké, akkor a megbeszéltek szerint. Louis és Zayn megy fel először a színpadra. Teszik a dolgukat, mikor az megvan, ő lekíséri Zaynt aztán bejelenti Harryt és a bandát. Ekkor mi megjelenünk Lou mellett a színpadon, kezünkbe vesszük a mikrofont és megszólal a Walking in the wind....- ismételte nekünk Liam, hogy pontosan mit és hogyan kell majd tennünk,mi pedig helyeslően bólogattunk.
-Showtime!!! Mindenki a helyére! - kiáltotta apa, mi pedig mind beálltunk a színpad falai mögé, oda, ahova kellett.
A helyemen állva, várva a kezdésre egyre jobban féltem. Mi lesz ha elrontom? Vagy ha kifujjognak a fanok mert nekik Zayn kell? Ha nem vagyok elég jó ezekhez a srácokhoz? Teljesen lefagyva álltam ott, mire hirtelen egy idegen alak karjai közt találtam magam. Reflexből hasbavágtam, majd látva, hogy nem egy random ember hanem Louis ölelt át, a szám elé kaptam a kezem.
- Úristen! Bocsáss meg, nem tudtam ki vagy! - mondtam Louisnak ijedten, majd próbáltam összegörnyedt kis testét felsegíteni. - Nem akartalak bántani, ne haragudj!
- Valószínűleg ha valaki mást megyek oda nyugtatásképpen megölelni, nem hasbavág hanem visszaölel, de tudod mit, így is jó - mondta nevetve, mire kicsit én is elmosolyodtam. Egy ideig mindketten csak álltunk és néztünk magunk elé, majd hirtelen megszólaltam, megtörve ezzel a beállt csendet.
- Őszintén szólva hirtelen nagyon ijesztő nekem ez az egész. Nem tudom képes vagyok e rá. -  Louis erre csak odalépett hozzám, nem mondott semmit, helyette szorosan megölelt, és ez akkor mindennél többet ért. Perceken keresztül álltunk így, néha megsimogatta a hátamat, mondott egy-két bíztató szót, majd az egésznek véget vetett Simon idegesítő ordibálása.
- Az Isten szerelmére, HOL VAN MÁR TOMLINSON? - mondta, mikor észrevette, hogy nem áll a helyén.
- Menj!! - mondtam neki óvatosan eltolva magamtól, mire ő az arcomat a kezei közé fogva odahajolt és gyors puszit nyomott az arcomra.
- Megcsinálod, és végig ott leszek, hogy segítsek - mondta végül, és már futott is a helyére.