Barnes lánya

Emlékezz!

Mikor kinyitottam a szemem egy szobában ébredtem, a falhoz láncolva. A fém vágta a kezemet, éreztem ahogy a vérem végigcsorog a karomon, majd alig hallhatóan a mellettem a földön szétplaccsannak az apró pici cseppek. Zúgott a fejem, mintha a tv-ben hangyafoci ment volna és nem tudtam volna kikapcsolni. Az izzadság patakokban folyt a homlokomon. Kirázott a hideg, mintha a testemben egy pillanat alatt rohant volna végig az áram. Nem tudtam eldönteni egy pillanatra, hogy fájdalom vagy üresség töltött el. Hirtelen minden visszatért, az összes emlék, vidámság, fájdalom és bánat. Tudtam, hogy mit tettek velem és anyával, mindenre emlékeztem. Majdnem 100 évnyi emlék szakadt át a gáton a elmémben. Ez a gát gondosan fel volt építve, el volt zárva, nehogy belefulladjak a bűntudatba. A kínzó fájdalom ami a lelkemet gyötörte előtört. Ki kellett valahogy engedjem ezt a megannyi év alatt felhalmozott, elzárt kínt. Szívesen megütöttem volna bármit, de meg volt kötve e kezem, így jobb híján csak üvölteni voltam képes. Üvöltöttem, sikítottam ahogy a torkomon kifért. Minden fájdalmam hallatszott. Nem csak lelki, de a testi is. Perceken keresztül csak üvöltöttem, majd azt felváltotta a sírás. Zokogtam a sarokban, az egész testem rázkódott. Kívülről úgy tűnhetett, mintha rohamom lenne. Két sírógörcs között észrevettem az egyik sarokban egy kamerát. Valószínűleg az egészet végignézték, vagy felvették. Örök emlék marad a gyerekeiknek.De nem érdekelt. Csak ki akartam adni magamból hetven évnyi fájdalmat. 

Sok idő eltelhetett mire valaki megszánt és eljött hozzám. Az ajtón átszűrődött egy határozottabb léptejű ember cipőjének kopogása. Bakancsra tippeltem volna, erőteljesen koppant a padlón. És a hang az apró neszből áttért olyan hangosságra, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy alig van az ajtótól 1 méterre. És igazam lett, a bejárat előtt a lépések hangja megszűnt. Hallottam ahogy a fém fémmel érintkezik, elfordul a kilincs, majd nyílik az ajtó. Egy ismerős alakot pillantottam meg. Apa volt az. Nyakába ugrottam volna, de nem jutottam messzebb a faltól mint 50 centi.  Látva felesleges erőlködésemet elmosolyodott. A kis gonosz, nevet a saját lánya szenvedésén. 

-Kiszórakoztad magadat?-néztem fel rá mérgesen.-elengedsz, hogy végre megölelhesselek?-kérdésemre és felháborodásomra csak még jobban nevetni kezdett. De végül megszánt és kioldotta a kezemet vagdosó bilincseket. Nem kellett várni arra az ölelésre. Amint leestek a "karkötőim" a nyakába vetettem magam és olyan szorosan tartottam, amilyen szorosan csak tudtam. Egy pillanatra átfutott az agyamon az a gondolat, hogyha elengedem lehet elveszítem. De nem maradt viszonzatlanul az ölelésem. Örültem, hogy legalább annyira hiányoztam neki, mint ő nekem.

-Azt hittem meghaltál.-mondta.

-Mikor megtudták, hogy van egy lányod, eljöttek hozzánk. Pont aznap délután mikor Steve elment. Betörtek és elakartak vinni. Anya nem engedte, és..... - az a szörnyű délután. A fejemben ismét lejátszódott. Alig múltam 6 éves, de mindenre tisztán emlékeztem arról a napról. Hogy milyen ruhát viseltem, hogy milyen illata volt anyának. Az emléktől könnyek hada gyűlt a szememben és véres csatát vívtak velem, hogy eresszek nekik utat.

-Nem a te hibád.-mondta.

-De ezt mind kitörölték...mindent...még téged is. Elvették tőlem. Megfosztottak tőletek. És nem hagytak mást bennem csak ürességet. 

-Most itt vagyok és nem hagylak el. Soha többé nem leszel egyedül.

Vállába temettem arcomat és úgy öleltem tovább. Éreztem, hogy állát a fejem tetejére rakta, jobb kezével tartotta a fejemet, míg a másikkal nyugtatásképp a hátamat simogatta. Az érintése felért nekem a mennyországgal. Annyira hiányzott már.

Kicsivel később kivittek a "szobámból". Egy hosszú szürke folyosón mentünk végig. Egy kép se volt a falon. Minden egyhangú volt. Az egész folyosón csak ajtók voltak, egy nyomorult ablak se. Kezdtem azt érezni, hogy a pincében voltam a börtön részlegen. Menet közben mint egy villám hasított az elmémbe a felismerés.