Barnes lánya

Csak egy rossz álom

-Katona! Ő itt a célpontja! Ölje meg!-hallottam a parancsot, az évek során jól megszokott éles, reszelős hang. Sose tudtam, hogy hívják a férfit, mindig kiadta a feladatot és nem szólt többet, alig láttam. Nem mintha látni akartam volna, csak a többiekkel több volt a kontakt, átvitt és szó szerinti értelemben is.

Megérkeztem a célszemély  házához, modern hatalmas épület, kész labirintus. Tipikus fehér kockaház hatalmas kerttel és medencével. A milliomosok minta háza. Szobákból és emeletekből is kijutott pár, néhányszor el is tévedtem. Kevesebb energiát szántam a feladat megoldására, de, több időmbe telt megtalálni a keresett személyt, mint reméltem. Legalább két emeletet végig túrtam, mire ráleltem. A lépcső tetején egy fa ajtó választott el a feladatomtól, nem hezitáltam, így is több időt töltöttem itt mint akartam. 

Két opcióm volt, csendes megoldás és a másik. Nem vagyok a szolidaritás híve, így rárúgtam az ajtót. Éppen a konyhában ténykedett, vállán egy konyharuha lógott, pólója néhol lisztkézlenyomatot tartalmazott és épp serényen igyekezett nem felgyújtani a saját szemöldökét a serpenyőnyi olajjal. Az ajtó csattanására kiszakadt a kis világából. Meglátott,-mondjuk kinek ne tűnt volna fel, ha az ajtaját a nap közepén valaki kirúgja a tokból?- megragadta a pulton heverő kést és mielőtt felém dobhatta volna, a startra kész pisztollyal a kezemben lelőttem a férfit. Szemközt lőttem, még a szempilláim se rebbentek. Ha öntudatomnál lettem volna, vagy ha elő  tudtam volna kotorni az agyam hátsó feléből némi emberi érzelmet, akkor még esküszöm meg is ijedtem volna saját magamtól és talán még el is szomorodtam volna.

A másik szobából apró lépések hangjai szűrődtek át, még valaki van itt. Apró totyogó lépések voltak és egyre közeledtek. Reflexből magam elé tartottam a fegyveremet, hogy gyorsabb lehessen a reakcióidőm. Az aprócska zajt egy aprócska kislány keltette. A folyosó végén a célszemély lánya állt meg, rózsaszín kezeslábasban, kócos hajjal, szorongatta az agyon nyüstölt macit. A nagy zajra kelhetett fel. Ott álltam egy alig 2 éves kislány előtt, teljes felszerelésben. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy életben kell hagynom, de a program amit belém vertek győzedelmeskedett fölöttem....

Üvöltözve ébredtem. Szívem hevesen vert a mellkasomban, ütögette a bordáimat, szinte rimánkodott, hogy menekülhessen. -még jó, hogy a mellkasomban volt, ha lejjebb mászott volna a gyomromba, komoly bajok lennének.-Szívem rendszertelen dörömbölését még a fejemben is hallottam. Elnyomta a szoba csendjét a hangja, 4/4(négynegyed)-es ütemben kalapált és nem akart lenyugodni. Annyi vért keringetett bennem, hogy még a vérem is felhevült. Izzadságom végigfolyt a gerincemen, már-már hallottam, ahogy a cseppek a takarómon szétloccsannak. Amíg éltetű vérpumpám olyan iramot diktált, amit egy maraton futó is megirigyelne, addig a tüdőm, mint egy nyugdíjas másnapos csiga, csak vánszorgott. Ha azt mondanám szúrt a tüdőm, az enyhe kifejezés lenne, olyan érzés volt, mintha valaki rátérdelt volna a mellkasomra és próbálná kiszorítani belőle a maradék levegőmet is, miközben egy késsel döfködi a bordáimat. Kapkodtam az oxigénért, de hiába, eluralkodott rajtam a pánikroham és nem hagyott levegőhöz jutni. A lepedőmbe kapaszkodtam, mint biztos pont, mivel az éjszaka folyamán minden mást lerugdostam a földre. Utolsó mentsváram ként a mellkasomhoz kaptam és a nyakláncomra markoltam, az utolsó másodpercek voltak, mielőtt hiperventilláltam volna. Kezdett a világ eltompulni, már alig hallottam valamit, épp hogy észleltem, hogy az ajtóm hatalmas erővel csapódott a falnak. Kerestem a párnám alá rejtett pisztolyt, de azonnal rájöttem, hogy már nem vagyok a hydránál és nincs szükségem párna alatti fegyverre. És ha egyébként is lett volna a fejem alatt bármilyen fegyver is, biztos, hogy lerúgtam volna azt is az éjszaka. Már amúgy is homályos volt az egész világ, de a folyosó hatalmas fényben úszott, így az akkor betoppant személyt egyáltalán nem láttam. Csak a sziluettjét tudtam észlelni. Egy férfi volt az. A fekete körvonal egyre közelebb jött hozzám, mikor az ágy mellé ért végre tudtam társítani hozzá egy arcot. Bármikor képes lettem volna Sam Willson borzasztó kölnije szagát felismerni. Még haragudtam rá, mivel a minap fejbe vágott és elhurcolt. Leült mellém és áthúzott az ölébe, szorosan tartott, félt, hogy elfutnék tőle. Bár nem biztos, hogy az olyan nagy baj lett volna.