Barnes lánya

Egyszer csak vége lesz

Így teltek a hetek. Én teljesen elzárkóztam, nem szóltam senkinek, se a fájdalmaimról se a rémálmokról. Játszottam mintha minden rendben lenne és elhitték. Vagy nagyon nem érdekelte őket, hogy mi van velem. Peterrel edzettünk, sokat. Nagyon jól haladunk. Most én lettem az aki folyton csak edzeni akart. Csak ilyenkor tudtam elnyomni a gondolataimat. Olyan hangzavar volt a fejemben, hogy azt hittem ketté szakad. Egyedül akkor lett teljes csend bennem, mikor futottam. Mindezek ellenére a napok átlagosan teltek, minden reggel Pókival futottunk pár kört. Reggeliztünk. Majd a szokásinkat tartva Stark és én a konyhában vagy épp az étkezőben vitatkoztunk valamin, kell a rendszer az életünkbe. Nem kell túlgondolni a veszekedést. Csak hangosan beszélgettünk. Mindig másról. Thor kalapácsáról, mitológiáról, fegyverekről, történelemről és még sok hasonló dologról. Az utóbbi kettőben soha sem nyert. A többiek mindig röhögtek rajtunk. Kellemes szokásnak nevezném. Egyfajta eszmecserének. Viszont a mai más volt. Ma Peter nem reggelizett velünk. Visszament egy időre Queensbe a nagynénijéhez. Szomorú voltam miatta, mindig olyan jókat dumáltunk edzés közben. Mesélt a sulijáról, a barátairól és én tényleg élveztem és figyeltem arra amit mond. Nekem sose lehettek ilyen élményeim, mindig úgy érzetem ilyenkor, hogy általa betekintést nyerek ezekbe, a részese lehetek. És mindennél jobban szeretem ezt a gyereket, szinte már a fiamként kezelem őt. Éppen arról kiabáltunk reggel, hogy Petert nem kellene terepre engedni. Persze Tony a haláláig kitart abban, hogy készen áll de szerintem még nem.

-Tony! Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még az elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja meg azt a szerencsétlent, aki úgy dönt, hogy megfürdik azzal a gumikacsával.-kiabáltam

-Ez meg mi a francot jelent?-kérdezett vissza értetlen fejjel.

-Azt hogy ne fürödj angolnával.-mondta Clint, kávéját szürcsögve, hátradőlve a székében élvezte a műsort..

-Ezzel azt akarom mondani, hogy hiába Pókember a neve, ő még csak egy gyerek. Ha kiviszed terepre akkor nem fogjuk tudni megvédeni. És ha megsérül? A te felelősséged! Mit mondasz majd akkor a nagynénjének?

-Tony...Avanak igaza van.-szólalt meg Steve miután felénk fordult a mosogatótól.-Peter még csak egy gyerek.

-De nem óvhatjuk örökké.

-Nem is arról beszéltem, hogy örökké védeni akarom, csak arról, hogy még nem elég idős hozzá. Ha várunk még vele, talán ő lesz az eddigi legjobb szuperhős, de előbb legyen 18. -magyaráztam.

-Komolyan ezt hiszed?

-Nem hiszem. Tudom. Nagyon ügyes, gyors, kreatív és nagyon gyorsan reagál. Csak még túl fiatal. Még hagynunk kell gyereknek lenni. Nem cibálhatjuk ebbe bele, ez nem fair. Ha van lehetősége, hogy még egy ideig csak középiskolás legyen, csak a jegyei, a továbbtanulás miatt kelljen aggódnia és nem amiatt, hogy egy küldetésen hány embert nem tudott megmenteni, akkor meg kell adnunk neki ezt az esélyt. 

-Nem lehet egyből felnőtt.-apa csak most érkezett meg közénk, de szerintem pont hallotta a monológom. Mellém lépett, magához húzott egy ölelésre és kaptam tőle egy puszit is a fejemre.-Jó reggelt Szívem! Tony ő csak egy gyerek, neki megadatott, hogy az is legyen. Ne vegyük el ezt mindenkitől.-apa szemében szomorúságot és bűntudatot véltem felfedezni.

-Nem a te hibád!-úgy súgtam oda neki, hogy a többiek ne hallják.

Tony egy sóhajtás kíséretében bólintott. Kellett ez a hegyi-beszéd, hogy rájöjjön, igazunk van. És ezzel annyiban hagytuk a témát. Nos, nem minden reggel kezdjük így a napot. De ez most betett az egésznek, mindenkire egy borúsabb hangulat telepedett. Alig szóltunk egymáshoz, csak egy-egy átlagos szóváltás történt. Semmi említésre méltó.