Nyikhaj Istenke (Loki ff.)

Igaz vagy sem?

Leah pov.

Reggel, mikor felébredtem hirtelen csak emlékképek ugrottak be a tegnap estéről, még abban sem voltam biztos hogyan kerültem az ágyba, az viszont tuti biztos, hogy Loki megcsókolt a fürdőbe. A köntösömet magamra kapva baktattam le a lépcsőn és a konyha irányába mentem, ekkor még fél szemmel látva a világot álltam neki kávét csinálni, kiborítottam a zaccot az ajtó előtti virágládába, ami most üresen állt a hideg miatt, annyira álmos voltam még, hogy csak akkor láttam meg a kanapén csücsülő Tony Starkot, mikor a kisasztalnál lévő poharamhoz indultam.
- Te jesszus… - kaptam a szívemhez ijedtemben és ennek hatására kitisztult a kép a tegnap estéről.
- Jó reggelt. – köszöntött a vasember páncél tulajdonosa valami italt iszogatva.
- Legközelebb jó lenne, ha előbb megszólalna, majdnem szívrohamot kaptam.
- Először is tegezzük egymást, a magázás nekem az iroda falain belül marad, másodszor pedig bocsi. – felállt és megölelt, közben megsimogatta a hátam.
- Oké, semmi gond. Khm, csak most már engedj el. – toltam el magamtól és annyira kínosan éreztem magam, hogy csak vigyorogni tudtam.
- Bocsi újra, szóval, igen, bocsi. – nevette el magát és újra helyet foglalt.
- Loki semmi érdekeset nem csinált tegnap? Csakúgy érdeklődöm. – kérdezte kissé szaggatottan torkát köszörülve.
Nekem fogalmam sem volt mi érdekelhette a „különös” szó alatt, úgyhogy elmondtam neki, hogy bevitt a fürdőbe, letörölgette a homlokomat és felvitt a szobámba, betakart a takaróval és magamra hagyott majd elaludtam, természetesen ez csak a fele volt a történteknek. A teljes igazság az, hogy megcsókolt én visszacsókoltam és majdnem le is feküdtünk egymással a fürdőben, csak kopogott valaki, akiről kiderült, hogy Tony volt és így vége szakadt a kalandunknak . Mindezt egy szemrebbenés nélkül eltitkoltam, hiszen nem akartam, hogy azt higgyék könnyen kapható vagyok egy Istenség számára, meg azt se akartam, hogy rájöjjenek milyen hamar belehabarodtam egy bűnözőbe.
- Most mennem kell, ha bármi kérdésed van szólj, valamelyikünket mindig eléred, felváltva figyeljük a kamerákat, egy percig sem kell félned. – fogta meg a vállamat mosolyogva.
- Köszönöm, de azt hiszem megleszek egyedül is Lokival, muszáj ez a rengeteg kamera a kertbe is, nem lenne elég csak a falak mentén? – kérdeztem értetlenkedve, mivel nem hinném, hogy ártani akarna nekem.
- Még nem ismered eléggé őt, pillanatról pillanatra változik, nem tudhatod mikor akar bántani, jobb az elővigyázatosság, olyan képességei vannak, amivel egy pillanat alatt megölhet. Ezért is hoztam ezt a sokkolót, ez még egy mamutot is elkábítana, szóval csak ügyesen. – nyomta a kezembe a kis szerkezetet és közben puszit nyomott a homlokomra. – Nagyon vigyázz magadra! - abban a pillanatban, hogy a sokkolót zsebre vágtam, megjelent Loki a falon keresztül és mérges tekintettel szemezett velem közben lassan, sejtelmesen sétált felénk.
- Nagy szerencséd Stark, hogy most nem én vagyok itt, különben ez az ütés célba ért volna. – lendítette jobb kezét Loki, de szertefoszlott az illúzió így már tudtam miért mondta azt, hogy nem ő van itt. Tony nagy levegőt vett, majd kifújta és elköszönt tőlem, én kikísértem az ajtóig utána becsuktam és elindultam végre befejezni a kávégép feltöltését. Az igazi Lokival ma még nem találkoztam, de nagyon reméltem, hogy nem akar bujkálni egész nap, mert ma be kell mennem a piacra és meg akartam vele beszélni pár dolgot. Miután felöltöztem, elláttam az állatokat és befogtam a lovakat a szekerem elé, Lokinak nyoma sem volt, úgyhogy elkezdtem körbejárni a telket hátha megtalálom, de jó fél óra után még mindig nyoma sem volt.
Vissza sétáltam a lovakhoz és akkor láttam, hogy egy fura fekete macska a karám előtt ül és megkönnyebbülve guggoltam le elé.
- Hát itt vagy! – nagyon megörültem neki szóval megsimogattam a fejét, de nem tetszését kifejezve megkarmolta a kezem, ami nagyon elkezdett vérezni.
Ő vissza változott emberi alakba és a pajtába lapuló elsősegély dobozhoz szaladt, hogy lefertőtlenítse a sebemet, utána gondosan bekötözte és leült mellém a földre.
- Sajnálom, tudod nem mindig tudom vissza tartani az erőmet, sosem kellett visszafognom, sokszor még az sem volt elég, ha minden erőmet beleadtam egy csatába, de itt a Földön hozzám képest mindenki olyan gyengének tűnik, mint egy hangya. – kezdett magyarázkodásba.
- Tudom, felétek minden más. Miért kaptam ezt itt? – mutattam a karomra, amin nemsokára átázott a kötés, szóval lecserélte egy másikra.
- Én sem tudom, talán idegesít ez a Stark, de csak talán. – motyogta halkan az orra alatt.
Elnevettem magam ennek hallatán, fogalmam sem volt mi lenne ilyenkor a legjobb reakció, szóval kiengedtem azt, ami épp jött és ez pont a nevetés volt.
- Te féltékeny vagy? – kuncogtam az orrom alatt.
- Csöndet! - ökölbe szorította a kezét és beharapta alsó ajkát, amit egyébként vehetnénk igennek is.
- Oké, nem beszélek túl sokat, tudom, hogy nem szereted.  – elindultam a lovaskocsi irányába, közben még hallottam, hogy elsuttogja az orra alatt azt, hogy „de mást igen”.
Úgy csináltam, mintha nem hallanám és teljesen másra tereltem a témát. Az orrára kötöttem, hogy mindenre úgy vigyázzon, mint a legféltettebb kincsére, ne nyúljon semmihez és ha lát valakit bújjon el, vagy változzon át. Sűrűn járnak erre a mezőőrök, de előfordult már, hogy valaki csak azért jött erre, hogy tojást vagy tejet lopjon, tiszta agyrém.
- Nálam nagyobb biztonságban nem lehet ez a hely. – mondta magabiztosan, közben kihúzta magát és megigazította a nyakkendőjét.
- Ja, és lehetnél valami természetesebb ruhába, ez az öltöny nyakkendő kombó nem tanyára való. – kiabáltam még hátra, aztán elhagytam a kupolán belüli területet. Próbáltam sietni a bevásárlással, mert őszintén szólva annyira még nem bízok benne, hogy egyedül hagyjam az állataimmal, de reménykedtem benne, hogy a Bosszúállók nyitva tartják a szemüket és nem esik semminek bántódása. Idegesen kapkodtam össze mindent, szokás szerint remegett a kezem, majdnem elsírtam magam szégyenemben, mikor sorjában vertem le minden második zöldséget a pultról.
- Ne haragudjon, nem direkt volt, ma nem vagyok formában. – kértem bocsánatot a stand mögött álló öreg hölgytől.
- Semmi baj aranyoskám, előfordul!  - mondta megértően.
Nagy szerencse, hogy a paradicsomok nem végezték a földön, mert akkor fizethettem volna ki az összeset.
- Valami gond van állatokkal? Fáradtnak tűnik. – nézett rám aggódóan az asszony.
- Csak beugrott hozzám egy régi ismerős és egy ideig nálam fog lakni, őszintén szólva nem készültem fel rá, szóval ez miatt vagyok ideges. – hazudtam a szemébe.
- Ezt senkinek ne áruld el, de van egy nagyon jó féle teám, nem sokszor szoktam szóba hozni, de látom, hogy neked most szükséged lenne rá. Nyugtató hatású és hangulat javító is, nem drog, egy különleges gyógynövényből van szerintem, ismeretlen eredetű, de kipróbáltam az ízületi fájdalmaimra és bizony sokat segített közben pedig jobban is aludtam. – suttogta a néni a fülembe, közben a kezembe nyomott egy zacskóval az említett csodateából.
- Megkérdeztem a gyógynövényes barátnőmet is róla, de azt mondta nem ismeri ezt a növényt, még neki sem mondtam meg, hogy az út mentén találtam hazafele papírzacskóba csomagolva, lehet egy átutazó árus hagyhatta el vagy az Istenek meghallgatták az imáimat és küldtek valami jó szert a fájdalmamra. – nevetett fel boldogan.
- Köszönöm, mindenképp kipróbálom és nem szólok róla senkinek. – köszöntem meg kedvességét, aztán tovább álltam.
Érdekesnek találtam a sztorit, de nem különösképp foglalkoztam vele. Annyira siettem, hogy sikerült mindent egy órán belül megvennem, úgyhogy indulhattam is haza. Eleredt az eső én pedig nem hoztam magammal esernyőt, szóval bőrig áztam mire hazaértem, gyorsan lekaptam a szerszámokat a lovakról és az istállóba vezettem őket, a szemem sarkából már láttam, hogy Loki közeledik felém, aki felett láthatatlanul lebegett valami, ami megakadályozta, hogy vizes legyen. Szerencsére egy szót se kellett mondanom, segített bevinni a szatyrokat, közben megosztotta velem a láthatatlan esernyőjét, így én sem áztam tovább bár már teljesen mindegy volt a ruhámnak és a hajamnak. A szatyrokat leraktam az asztalhoz és bementem a fürdőbe átöltözni, már annyira rám tapadtak a vizes ruhák, hogy szinte eggyé váltak a bőrömmel. Loki csendben pakolászott a konyhában, de mikor meglátott rögtön megszólalt.
- Sokkal jobban hasonlít ez a hely egy börtönre, mint gondoltam, nem voltál eddig magányos? – kérdezte a konyhapultnak dőlve egy paradicsomot szorongatva.
- Nem, kifejezetten szeretek egyedül lenni, ha valaki a közelemben van feszült leszek, most még nagyon fura a helyzet, hogy te itt vagy, de majdcsak megszokom. – mondtam, miközben pakoltam a dolgokat a hűtőbe.
- Én 10 éve vagyok szinte folyamatosan bezárva és alig várom, hogy megszökjek, utálom a társaságot, de utálok zárkában is lenni, amikor ott vagyok csak azon jár az eszem, hogyan szökhetnék meg. Egyedül Thor szokott erőt adni nekem, neki köszönhetem, hogy még élek és bármennyire is utálom, ő mindig megnevettet. Mikor kiderült, hogy Jégóriás vagyok ő mondta nekem egyedül, hogy nem érdekli honnan származom, a testvére vagyok és ezután is az maradok. Anyánk halála után ő maradt az egyetlen, aki valamilyen szinten ismert engem, teljes egészében senki sem tudott és ez így van jól.
- Na, és te nem vagy magányos? – kérdeztem vissza érdeklődően.
- Az egyetlen lételemem a gyilkolás, semmi más nem érdekel, csak, hogy lássam mások szenvedését, ez tesz boldoggá. – nézett rám konokul karba tett kézzel.
Mikor minden a helyére került, nekiálltam főzni, amiben Loki próbált segíteni így sokkal hamarabb végeztünk, együtt megebédeltünk utána kimentünk a földekre sétálni. Nem beszélgettünk túl sokat, de most nekem is jól esett a csönd, lassan sétáltunk egymás mellett és mikor a terület határához értünk magára varázsolta a harci ruháját, amiben legelső érkezésekor megláttam. Fogalmam sem volt mit akar tenni szóval csak remélni tudtam, hogy nem most akar megölni, bár ő is nagyon jól tudja, hogy figyelnek minket, szóval ez elég abszurd. Alaposan végig mértem, mikor megállt előttem, tökéletesen passzolt hozzá a sötét csizma, a fekete bőrnadrág, ami feszesen lábához simult, hosszú fekete és zöld palástos ruhájához jól illettek az arany karvédők, fején a kétszarvas sisak adott neki igazán gonosz kinézetet, már csak a jogar hiányzott a kezéből, amit a Bosszúállók elvettek tőle. Szemeink találkoztak egy ponton és onnantól kezdve nem tudtam megmozdulni, erejével felemelt a földről és közelebb húzott magához. Azt hittem belém akar mászni, aztán megszökni innen, de helyette lerakott a földre és magához ölelt, ekkor már tudtam mozogni szóval viszonoztam a gesztust.
- Nagyon figyelj most ide, mert nem ismétlem el többször. Megkedveltelek és szeretnék itt maradni, de még lenne egy fontos dolog, amit el kéne intéznem a külvilágban, úgyhogy kellene a segítséged. – suttogta a fülembe.
- Ha segítek, honnan tudom, hogy tényleg visszatérsz és nem csak manipulálsz? – kérdeztem mellkasától elemelkedve.
- Azért, mert téged soha nem vernélek át. – lehajolt hozzám és megcsókolt, egyik kezével hajamba túrt a másikkal derekamat szorította magához.
- Honnan tudhatnám, hogy ez most nem csak azért van, hogy megszökj? – gyanakvó tekintettel néztem rá, miután ajkaink elváltak egymástól. Szívem szerint elhittem volna minden szavát, de az eszem megálljt parancsolt.
- Majd kérdezd meg Thort, ha ideér, hogy miért higgy nekem, számításaim szerint mindjárt ideér. – simogatta meg a fejemet mosolyogva.
Igaza lett, néhány pillanat múlva megjelent fivére mellettünk, de most nem az égből érkezett, hanem a falon keresztül sétált át és ezer wattos mosolyával nézett ránk. Zavartan távolabb ugrottam Lokitól, aki tök nyugodtan, hátrafogott kezekkel köszöntötte testvérét, én pedig csak lestem, mint hal a szatyorban. Thor annyira mosolygott Lokira, hogy már rendesen elérzékenyültem, mikor megölelték egymást azt hittem elbőgöm magam.
- Ugye jól láttam, amit az előbb láttam Loki? – szólalt meg mély hangján Thor.
- Jól, testvér, de ő még nem érti. – néztek rám mindketten egyszerre és mosolyogni kezdtek.
- Magyarázzátok már el mi folyik itt, mert most eléggé hülyén érzem magam! – kiáltottam rájuk értetlenkedve.
- Nem tudod mit jelent, ha egy Isten megcsókol egy halandót? – dörzsölte meg szakállát a szőke Adonisz.
- Nem, nem tudom, de jobb lenne, ha inkább a lényegre térnél, mert már nem értek semmit és kezdem úgy érezni magam, mint egy filmbe, ahol mindenki tudja miről van szó, csak az nem, akiről szó van. – mondtam el mindezt egy levegővel, aztán kifújtam magam.
- Onnantól kezdve, ha egy Isten megcsókol egy halandót, képtelen lesz neki hazudni. Loki életében először csókolt meg valakit, a két felesége közül egyikkel sem tudta megtenni, pedig ők félistenek voltak, de mégsem váltottak ki belőle érzéseket, de te most megtörted a jeget a szívében. Vannak érzései irántad és nem is akármilyenek, nagyon jól tud titkolni mindent a testvérem, de mivel még nem volt szerelmes, nem tudja elrejteni azt a tekintetet, amit én már nagyon jól ismerek. Azt hittük már sosem következik be ez, de hála apánknak és Heimdalnak, megtaláltak téged itt a Földön, szóval Lokit direkt elengedtük és a bifrösztöt ide irányítottuk, hogy Loki találkozzon veled és kiderítsük tényleg te vagy-e a végzete.
- Oh, hát tudhattam volna kinek a műve ez. – mondta morcosan Loki Thornak.
- De most megtört az átok, megcsókolt téged és én annyira örülök. – szorított magához a szőkeség örömében, ami nekem annyira hirtelen jött, hogy levegőt is elfelejtettem venni.
- Igazából nem ez volt az első, tegnap este is megtörtént. – vakarta meg a halántékát összehúzott szemöldökkel Loki.
- Odin szakállára, többet nem akarok tudni, de ezúttal legyél boldog. – veregette meg testvére vállát Thor és elköszönt tőlünk, majd kisétált a kupola alól és elrepült.
Mikor kiderült, hogy találkozásunk megtervezett volt, örültem is meg nem is. Mivel Heimdal nevét már ismertem, azon nem lepődtem meg annyira, hogy ennyi mindent tudnak rólam, de vajon honnan tudják, hogy én lehetek Loki számára a megváltás? Mi van, ha tévednek és mégis átver? Egyre több és több kérdés volt bennem, de reménykedtem, hogy egyszer az összesre választ találok és teljesen megértem az életüket. Csendesen álltunk egymás mellett és bámultunk a semmibe, annyira nagy terhet éreztem a vállamon, hogy elsírtam magam. Loki magához ölelt és próbált megnyugtatni, de éreztem, hogy most ki kell sírnom magam, különben lelkileg megint padlóra kerülök. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja mit csináljon, ezért megkértem, hogy vigyen be a házba és üljünk le a kanapéra ameddig jobban nem leszek. Így is tett, felkapott az ölébe és becipelt egészen a kanapéig, ahol letett és elment valahova, de nem volt erőm utána nézni. Mikor visszatért egy bögre forró tea gőzölgött a kezében, amit oda adott nekem.
- Nem tudtam ti hogyan csináljátok a teát, szóval csak cukrot tettem hozzá. – nézett rám aggódó tekintettel.
- Szoktunk citromot rakni bele, vagyis a levét, kissé savassá teszi az egészet, de most így is jó lesz. – mosolyogtam rá. Imádtam ezt a nézését, annyira emberivé teszik az érzések, hogy képes lennék elfelejteni, hogy ő Isten. Ezzel most nem azt állítom, hogy az Isteneknek nincsennek érzéseik, de mint utólag kiderült, Loki eddig úgy viselkedett, mint egy jéghegy. Sodródott az árral, néha pusztított, pihent, aztán minden kezdődött előröl, de minden egyes alkalommal vesztett valamit, a reményt, hogy valaha is szeretni fogja valaki. Asgardon, a Földön és mindenhol máshol is csak azt az oldalát ismerik, amelyik pusztít, dühöng és hataloméhes, de nem látják azt, amiért az egész harc megy. Ő csak reménykedett benne, hogyha pusztít felfigyelnek rá és segíteni fognak neki, aztán jött a csalódás az egészben. Mindenki megutálta és gyilkosnak nézte, miközben ő csak szeretetet akart hozni a bolygóinkra, meg akarta akadályozni, hogy az emberek tovább pusztítsák a Földet, meg akarta váltani a világomat, de arra nem gondolt, hogy sokan nem tehetnek arról, ami a világunkban folyik, így ártatlanokat is megöl azzal, hogy kiírtja a fél bolygómat. Viszont van egy másik oldala, ami képes érezni, szeretni, jót tenni és az én feladatom, hogy erősítsem a jó tulajdonságait, ez már tiszta lap volt, de az már egy másik kérdés, hogy elég erős vagyok-e ehhez a feladathoz.
Miután megittam a teát, letettem az asztalra és a mellkasára dőltem, éreztem a szívverését és ez volt most a legmegnyugtatóbb dolog a világon. Simogatni kezdte a fejemet, amitől jól eső borzongás futott végig a testemen, homlokomra puszit nyomott, mint azokban a romantikus könyvekben, amiket olvastam. Becsuktam a szememet és csak arra tudtam gondolni, hogy ő és én milyen szép életet élhetnénk, ha leszámolna minden pusztító gondolatával, de jelenleg még elképzelhetetlennek tartottam, hogy nyugodt emberi életet éljen egy ilyen forró vérmérsékletű egyén, mint ő.