Ciklus 2. - Nagy-látószög

1. Fejezet

A pályaudvar előcsarnokában álltam, némileg elveszetten. Úgy volt, hogy a nagybátyám kijön értem, a vonat pontosan is ért be, ő azonban még sehol sem volt. Ugyan nagyjából ismertem a járást, tudtam, mivel lehet eljutni a lakáshoz, mégsem akartam egyedül neki vágni, ha már megbeszéltük a találkozót. Nem vette volna jól ki magát, ha elkerüljük egymást. Anyukám testvére kissé szétszórt volt olykor, ezért úgy döntöttem, várok még egy kicsit. Egy padhoz vonszoltam a gurulós bőröndömet és lerogytam rá. Előttem jöttek, mentek az emberek, mindenki sietett. A legtöbben ballonkabátot viseltek, s a fejükbe húzott csuklyát, vagy esernyővel integettek egymásnak. Gyanús volt, hogy most is esik odakint. Sóhajtottam, és a tenyerembe támasztott állal ültem. Szerettem Londont, és nem bántam, hogy itt fogom tölteni a téli szünetet, bár eredetileg más terveim voltak, gyakorlatilag ez most egy kényszerutazás, vagy inkább „számoljunk le a bűntudattal, és kezdjünk tiszta lappal" út. Volt min gondolkoznom, vajon helyes volt-e, ahogyan cselekedtem. Megbántottam a legjobb barátomat, miattam elárulva érezte magát, valahol jogosan, még ha eredetileg a jó szándék is vezérelt. De most mindkettőnknek időre volt szüksége.

Elővettem a telefonomat bélelt dzsekim zsebéből, hogy ellenőrizzem érkezett-e üzenet a bácsikámtól, ám semmi. Viszont az embereket nézve előjött belőlem a fotós, és kattintgatni kezdtem, érdekes arcokat kerestem, vagy bármit, amit megörökíthetek. A fényképezőgépem még a táska alján hevert, be kellett érnem ezzel. Bár azt hamar megtanultam, hogy sosem az eszköz a lényeg, hanem, hogy ki használja, és ez a fényképezésre is éppúgy igaz. Tíz éves korom óta fotóztam, az első gépet a nagyapámtól kaptam, régi típusú polaroid volt, és egyszerűen imádtam, máig életem legszebb ajándéka. Meghatározta a múltamat és egyben a jövőmet is, máig őriztem egy fiókban, igaz, sajnos már nem működött, de számtalan képet készítettem vele az évek során, amiket ki is tűztem a szobám falára. Némelyiknek a széle már megfakult, azonban ez csak növelte számomra az értéket, főleg az érzelmit, hiszen a nagyapámat is én örökítettem meg utoljára. A kórházi szoba ablakában ült, odakint látszott, hogy tavaszodik, a háttérben zöldelltek, virágoztak a fák, a természet tükrözte az újjászületést, nagyapám pedig az elmúlást a maga törékeny csontvázával, áttetsző bőrével, és fénytelen pillantásával. De legalább mosolygott, miközben pipázott. Akkor már tudtuk, hogy meg fog halni, s ez volt az utolsó kérése, hogy hadd szívjon el még egy dohányt. Anyám meg akarta tőle tagadni, sírva veszekedett vele, ám én rábeszéltem, hogy engedje. Míg a papa velünk élt egyfajta szövetséget alkottunk ketten, mindig megvédett, ha valami rosszat csináltam, s én sem szóltam mamának a kilengéseiről. Mama mindig azt mondta félig viccesen, hogy nem egészséges, hogy kislánykent folyton egy öregemberrel töltöm az időmet, nem értette, hogy lehetünk ilyen jóban. Csakhogy a papával lelki társak voltunk. Egyikünk sem számított nagyszájúnak, szerettünk csak elüldögélni és elgondolkodni az élet nagy dolgain. Tettük ezt sokszor horgászás közben, a kedvenc kis tavunknál. Nem sok gyerkőcnek lett volna türelme egész nap csak nyugton ülni és várni a kapásra, mégis ez számomra egyet jelentett a boldogsággal. Papa olykor történeteket mesélt a saját ifjú korától, s mindig lenyűgözve hallgattam, emellett egy csomó dologra megtanított. Ő volt az egyetlen, aki már a kezdetektől teljes valómban látott, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Neki vallottam először szint, 16 éves koromban, hogy azt hiszem, szerelmes vagyok a legjobb barátnőmbe. Tele voltam félelmekkel, bizonytalansággal, nem is akartam igazán elmondani, de ő magától látta rajtam. Általában kevés volt köztünk a testi érintés, ám akkor megfogta a vállam, és lágy tekintettel azt mondta:

– Zsófi, a te szíved olyan, mint az enyém, törékeny. Kevesen értenek minket, mert ha keveset is beszélünk, mi jobban érzünk. A barátnőd szerencsés, hogy vagy neki. Nem baj, hogy szereted, szeresd csak. De soha ne hagyd, hogy kihasználjon.