Ciklus 2. - Nagy-látószög

Epilógus

Fel-alá sétálgattam az elhagyott raktárépület terében, és a szememet le sem bírtam venni a falon lógó képekről. Mind mást ábrázoltak; akadtak köztük tájképek, épületről készült felvételek, állat- és emberportrék. A kedvencem azonban még mindig az I love London szekció volt; ez tartalmazta az összes felvételt, amit tavaly télen készítettem. Az egyik előtt hosszasan elidőztem; ez a fotó egy testvérpárt ábrázolt a Hyde Park jégpályáján. Azt mondtam Lunának, hogy töröltem a képet, de ez nem egészen volt igaz; a memóriakártyámon őriztem, és egyszerűen vétek lett volna, ha csak magamnak őrizgetem, muszáj volt emléket állítanom a szívem két darabjának. Már több hónap eltelt, mióta utoljára láttam őket, időközben szépen ki is tavaszodott, de képtelen voltam őket elfelejteni, s a lelkem mélyén nem is akartam. Örökre hozzám tartoztak. Kinyúltam, hogy megérintsem a képkeretet, és rajta a dátumot. Hihetetlen volt, hogy mi minden történt, csak az érzések nem változtak bennem. Az irántuk való szeretet betöltötte a lelkemet. Ez volt az a kép, amit nem szándékoztam odaadni senkinek. A többit, ha valakinek megtetszik, hát vigye. Kifújtam az eddig visszatartott levegőt. Bárhogy próbáltam leplezni, az első nyilvános kiállításom izgalommal és idegességgel töltött el. Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a délutántól. Adélékkal egy csomót készültünk erre az alkalomra, rengeteget segítettek az elmúlt pár hónapban. Az épületet Viviék adták kölcsön, újabban itt próbáltak. Nem kevés erőfeszítésbe tellett, hogy a kiállítás idejére átrendezzük; először is le kellett festenünk a falakat, aztán kellett szereznünk egy csomó szőnyegdarabot, hogy lefedjük a padlót; ide kellett hoznunk a képeket, és pár széket kis asztalokkal, hogy legyen hová leülni. Szereztünk egy pénztárgépet is; meg akartuk adni a lehetőséget a vásárlásra, és úgy terveztem, hogy az esetleges nyereséget egy állatmenhely javára ajánlom fel. Nem a pénz volt számomra a lényeg, hanem, hogy lássák az emberek, mi az, amit csinálok. Később ugyan ebből akartam megélni, ám az még messze volt. Lassan sarkon fordultam, hogy szemben találjam magam az ajtóban álló Adél ragyogó tekintetével.

– Ideges vagy? – kérdezte, aztán elvigyorodott az arckifejezésem láttán. – Valahogy fogd vissza magad, ugyanis már meg is érkezett az első látogató.

– Micsoda? – kiáltottam még idegesebben. – Még ki se nyitottunk.

Adél csak tovább vigyorgott, és ekkor félreállt az útból. A szememet meresztettem, hogy lássam, ki az első vendég, ám a beáramló tavaszi napfénytől egy pillanatra megvakultam. A következő pillanatban pedig tényleg azt hittem, hogy káprázik a szemem. Egy ismerős alak közeledett felém, és néhány másodpercre kihagyott a szívverésem. Luna pár lépésre állt meg tőlem, a tekintetét körbefuttatta a falakon, majd a mögöttem lévő képen, aztán a pillantása megállapodott az arcomon, és elmosolyodott.

– Szóval, mégis megtartottad a képet – ez volt az első mondata hozzám.

Nem tudtam mit felelni, kiszáradt ajakkal bámultam rá, mozdulni képtelenül. Kettőnk helyett is lépett, egészen addig, míg már csak néhány centiméter választott el minket egymástól.

– Visszajöttem – suttogta. – És már nem megyek sehová.

A következő pillanatban megcsókolt, és a világom végrehelyrebillent. A kérdések ugyan rajzottak a fejemben, és egy pillanatig azthittem, álmodom, ám az ajka valóságos volt, és édesebb mindennél. Soha többénem akartam elengedni.