Ciklus 2. - Nagy-látószög

7. Fejezet

Reggel későn ébredtem, s a konyhában szinte szürreális látvány fogadott; John bácsi a tűzhelynél állt, és éppen palacsintát dobált, miközben a rádióból szólt a Beatles, Csillag pedig a Star Treckes asztal mellől adta az utasításokat.

– Legyen Bob formájú is!

– Milyen Bob? Az ezermester?

– Nem! – vágta rá a kislány komolyan. – Tudod, Bob, a minyonokból. Van egy plüss macija is, és ő a legcukibb hármuk közül.

Azonnal elpirultam, amint eszembe jutott a Minionos póló, amit Luna viselt, és ami valamikor az éjszaka közepén az ágy végében landolt, miután levettem róla. Természetesen álmomban. Hisz nem lehetett valóság. A szemem most mégis lázasan kereste Lunát, ő azonban láthatóan nem tartózkodott a konyhában.

– Szia, Zsófi! – köszöntött vidáman Csillag. John futó pillantást vetett felém, s az arcán mintha átsuhant volna valami, de mire pislogtam, el is tűnt a kíváncsiskodó kifejezés.

– Jó reggelt! Csak nem palacsinta készül? – mosolyodtam el, és megborzoltam a kislány haját.

– De igen. John bácsi az előbb csinált pandamaci formájút.

– Nahát. Én miért nem tudtam eddig erről a rejtett tehetségedről?

John kinyújtotta felém a nyelvét, ám tisztán láttam, hogy jól mulat magában. Lám, vannak még csodák.

– Na és, Luna hol van? – tettem fel a kérdést végül.

– Az emailjeit ellenőrzi a monitor szobában – felelte John. – Mondtam neki, hogy itt biztonságosan megnézhet bármit, nem tudnak lenyomozni. Az én hálózatomat egyetlen hacker, vagy hivatalos szerv sem tudja feltörni. – Láthatóan nagyon büszke volt magára.

– Amúgy sem hiszem, hogy próbálkoznának vele – legyintettem. – Megnézem, nincs-e szüksége segítségre.

John most már meg sem próbálta elrejteni mindentudó arckifejezését, mire még jobban elvörösödtem, de nem érdekelt. Meg kellett tudnom, Luna jól van-e. Halkan koppantottam egyet a szoba ajtaján, aztán beléptem.

Luna a számítógép előtt ült, a legkisebb monitor előtt, és összeráncolt homlokkal bámulta a megjelenített szöveget.

– Szia, nem zavarlak? – léptem mögé.

Összerezzent, és kapkodva zárta be a levelezőablakot. Összeráncolt homlokkal bámultam, ugyanis, ez mondhatni válasz volt a feltett kérdésemre, ő azonban mégis a fejét rázta.

– Á, dehogy. Csak megnéztem, jött-e valami. De nagyrészt csak spam... Tudod, a szokásos.

– Aha – feleltem, és megpróbáltam szenvtelennek tűnni. – Arra gondoltál, hogy talán... Keresnek a bíróságtól?

Luna elsápadt, a keze görcsösen markolta az egeret.

– Nem. Vagyis, gondoltam, hátha Tücsi üzent. Hogy van-e újabb híre Zoliról.

– És nincs?

Újabb fejrázás.

– Mondom, csak levélszemét.

– Oké – sóhajtottam. Az ujjai az asztal szélén doboltak, és mereven bámult a képernyőre, véletlenül sem nézett a szemembe. Vajon ez a múlt éjszaka miatt van? A gondolatra ismét elöntött a szégyenkezés. Nem tudom, miért éreztem magamat így, hiszen cseppet sem bántam meg; talán inkább attól féltem, hogy ő viszont megbánta.

– És mi lenne, ha rákeresnél Zoli ügyére? – folytattam, hogy eltereljem a saját figyelmemet. – Ahogy John is említette neked, nem tudják ezt a gépet lenyomozni.