Ciklus 2. - Nagy-látószög

5. Fejezet

A Winter Wonderland London legnagyobb és legnépszerűbb parkjában, a Hyde Parkban került megrendezésre. Csillag egész odafelé vezető úton lelkesen ugrabugrált, bár továbbra is szkeptikusan állt a Télapó témához. Luna keveset beszélt, de legalább rá tudtam venni, hogy elmenjünk. Sőt, azért egy-két szót sikerült kihúznom belőle.

– Azt ne mondd, hogy te sem hiszel a Mikulásban – ugrattam, miközben követtük a tömeget a park bejárata felé. Már messziről látszottak a fények és a bazári játékok, és én is éreztem, ahogyan lassanként elöntött az izgalom.

Luna felvont szemöldökkel bámult rám.

– Viccelsz? Hogyne hinnék benne! Ahogyan abban is, hogy a kistestvért a gólya hozta, és hogy létezik a húsvéti nyuszi.

– A babákat nem a gólya hozza – tromfolta le azonnal Csillag. – Hanem úgy lesznek, hogy...

Luna résen volt, és gyengéden Csillag szája elé tette a tenyerét. Elvigyorodtam.

– Miért nem hagyod, hogy befejezze? Nagyon kíváncsi vagyok a történetre.

– Ne egy hat évestől várd, hogy felvilágosítson – forgatta a szemét.

– Oké, akkor térjünk vissza a Mikire. Ki és miért mondta nektek azt, hogy nem létezik?

– Már úgy születtünk, hogy tudtuk. Mindenki tudja, hogy csak egy mese. A gyerekek is, csak később vallják be maguknak.

– Hm, érdekes. Tehát azt állítod, hogy ez csupán egy olyan önámítás, ami része a gyerekkornak?

Luna beszívta a levegőt.

– Igen.

Félig tetetett felháborodással csóváltam a fejemet.

– Rémes megállapítás! Mindenki úgy kéne, hogy szülessen, hogy hisz az álmokban. És a Télapó is ilyen. Ha nem hiszel a mesékben, mitől vagy gyerek? És milyen felnőtt lesz belőled?

A kérdés egy ideig ott lebegett a levegőben, a hidegben szálló leheletemmel együtt. Luna arcán egy pillanatra fájdalom suhant át, s már bántam, hogy felhoztam a témát. Azért akartam elhozni őket, hogy jól érezzék magukat.

– Azért, mert a nagyszakállúban nem hiszek, még lehetnek más álmaim – mondta halkan.

– És mi volt a gyerekkori álmod? – érdeklődtem kíváncsian.

– Hát mindig szerettem rajzolni. Három évesen egy zsír krétával összefirkáltam a gyerekszoba falát, azt hiszem akkor kezdődött. Később is, ha valamilyen íróeszköz került a kezembe, nem bírtam ki, hogy ne rajzoljak. Az mindegy volt, hogy hová; darab WC papírra, blokkra, szalvéta sarkára, bárhova. Az osztálytársaim sokszor kérték, hogy rajzoljak nekik, és meggyőztek, hogy őstehetség vagyok, és át kéne jelentkeznem egy művész suliba. Sajnos azonban az pénzbe került, és nem kaptam meg az ösztöndíjat. Mégis az maradt az álmom, hogy egy nap maradandót alkossak. Dacból egy ideig graffitikat fújtam a falra és ekkor figyelt fel rám egy srác. Azt mondta, tetováló művész, és megdicsért, hogy nagyon egyedi a kézjegyem, és szerinte tetoválnom kéne, inkább, mint hogy elvigyen a rendőr a falfirkák miatt. Segített elvégeznem egy tanfolyamot, aztán gyakorlatot és munkát is szereztem. Végül mondhatni, teljesült is az álmom, hiszen az emberek megismerték a munkámat, sőt magukon is viselik.

Mosolyogva hallgattam, és önkéntelenül megérintettem a kabátomon keresztül a csuklómat.

– Szerencsés vagy – szóltam. – Nem mindenki tudja kamatoztatni a tehetségét.

– Mi van a fényképezéssel? – kérdezett vissza.

Ezzel fájó pontomra tapintott. Leszegtem a fejem.