Ciklus 2. - Nagy-látószög

2. Fejezet

Vagy két órán keresztül játszottam John legújabb agyszüleményével, és addigra a felét végigvittem. Tényleg könnyedén be tudta szippantani az embert; miközben a városban csatangolt a karakter, találkoztunk mindenféle szerzettel, akikkel szóba lehetett elegyedni, sőt kiderült, hogy a fényképezőgép sem dísznek van, valóban kattintgathattam vele. Nagy szerepe is volt a nyomozásban. John elárulta, hogy először csak az én kedvemért tette bele, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen fel is használhatja a forgatókönyvben. Viszont ahogy játszottam, elkezdett hiányozni a saját gépem, és miután már teljesen lezsibbadtam a képernyő előtt, úgy döntöttem, ideje kicsit kimozdulni. A tetőtéri ablakon kitekintve, London felett szokás szerint borús volt az ég, ám ez nem tántoríthatott el. Megkérdeztem Johnt, velem tart-e egy kis városi sétára, de rögtön rázni kezdte a fejét.

– Eleget láttam én már ebből a helyből. Különben is, utána nézek azoknak az apróságoknak, amiket játék közben feljegyeztél. De ugye, elboldogulsz?

– Persze, ne aggódj. Ha bármi gond lenne, itt a GPS, vagy maximum felszállok a metróra, vagy taxit hívok – daráltam automatikusan a szöveget, amit első itt jártamkor a fejembe vert.

John színpadiasan sóhajtott.

– Büszke vagyok rád, ifjú padavan!

Horkantva nevettem, aztán gyorsan magamra kaptam a szövetkabátot, nyakamba kanyarítottam a sálamat, és átvetettem vállamon a fényképezőgép táskájának szíját.

– Az erő legyen veled! – Hülyéskedett tovább John, ami gyakorlatilag az ő nyelvén annyit tett, vigyázzak magamra.

Összecsaptam a bokám a küszöbön, és szalutáltam.

– Oké, Yoda mester! Vacsorára itt leszek.

Megvártam, míg John behajtja az ajtót mögöttem, aztán leugráltam a szűk lépcsőfokokon. Az előszobában ezúttal halszag terjengett, fintorogva húztam a sálam az orrom elé. De aztán pikk-pakk kint voltam a szmogos londoni levegőn. Odakint autók dudáltak, zajlott az élet. Kis híján el is ütött az emeletes busz, amint leléptem a járdáról. Pedig imádtam ezt a piros buszt, tucatnyi képem volt már róla, sőt egyszer vettem egy ilyen szuvenír öngyújtót. Természetesen a buszon kívül a telefonfülkék is hozzátartoztak London nevezetességeihez, legutóbb Adéllal jókat szórakoztunk az egyikben, erről is rengeteg szelfi készült. Most kissé nevetségesnek éreztem magamat, amint egyedül beléptem az egyikbe, és fülemhez emeltem a telefonkagylót. Kit hívjak fel? Nem volt erre válaszom. Végül hagytam, hogy a kagyló bénán kihulljon a kezemből, és gyorsan lőttem róla egy közeli képet. Utána nekiindultam az utcának, először céltalanul, de mindenre figyelve.

Londonra is általában az volt a jellemző, hogy az emberek sietnek, nem igazán foglalkoznak egymással, mindenki megy a maga dolgára, főleg a forgalmasabb utcákban. Érdekes elgondolni, hogy vajon hová tartanak, de nehéz elcsípni a pillantásokat. Sokan sapkát viselnek, vagy esernyőt tartanak a fejük fölé, kabátjuk gallérját az arcukba húzzák. Néha olyan volt, mintha a múltba cseppentem volna, egy klasszikus regény lapjai közé. Bár sosem szerettem a komor történeteket, mint például a Twist Olivér. Olvastam az eredeti könyvet, sőt egyszer egy színdarabot is láttam, és sírva fakadtam annál a résznél, mikor Nancyt bántalmazták, egy ideig még rémálmaimban is kísértett. Tehát igyekeztem elkerülni a „sötét" Londont, és inkább a puccos helyeknél maradni, bár fotózás szempontjából kevésbé volt izgalmas. Úgy döntöttem végül, hogy a Trafalgar Square felé veszem az irányt. Végig a szemem elé emeltem a fényképezőgépet, az objektíven át leselkedtem. Még mindig turistának számítottam Londonban, igyekeztem is hát úgy viselkedni. A forgalmas téren a hideg ellenére most is sokan őgyelegtek, a Nelson emlékmű igen népszerűnek számított, ahogyan a Nemzeti Galéria épülete is. A hatalmas szökőkút ugyan most nem üzemelt, de ez sem tántoríthatta el a külföldi bámészkodókat. Engem a környezet kicsit emlékeztetett a Hősök terére, bár persze nem ugyanaz a kettő. Otthon Adéllal közel laktunk a térhez, elég sokat is lógtunk ott, vagy a Városligetben. Az utóbbi helyen főleg amióta meglett közös kiskutyánk, a beagle keverék Pixel, akit egy autó elől mentettünk ki, és akit én neveztem el. És aki most rettentően hiányzott. Adél ugyan többet tudott vele foglalkozni nálam, mégis ugyanúgy a gazdájának éreztem magam. Szerettem, ha a közelemben volt. Természetesen most otthon maradt Adéllal és Dinával, nem mintha összekaptunk volna rajta. Adél egyelőre nem említett olyat, hogy ki kellene költöznöm az albérletből... Bár, kérdéses, hogy melyikünknek kínosabb egymást kerülgetni. Reméltem, hogy amíg távol vagyok, kicsit elcsitulnak a dolgok.