Ciklus 2. - Nagy-látószög

9. Fejezet

– Nem szabadott volna elengedned – nézett rám megrovóan Dina, miközben elém tett egy nagy bögre kávét. A konyhaasztalnál ültem, tenyerembe támasztott állal, teljes letargiában. Már két hét eltelt, mióta haza jöttem, de azóta ez a jelenet szinte minden reggel lejátszódott. Azóta, hogy Luna elment Párizsba, szinte robot üzemmódban működtem. Dina pedig alig bírta nézni ezt, ha épp nem Adéllal foglalkozott, akkor körülöttem sürgött-forgott, hogy újra és újra emlékeztessen rá, mekkora pancser vagyok. Ebben persze Adél is egyet értett, főleg, hogy még mindig neheztelt rám, ez érződött távolságtartó viselkedésén. Bár azért sikerült meglepnie, hogy nem kezdte el a szokásos szöveget, hogy mégis hogy adhatom ki magamat ilyen rövid idő alatt bárkinek, és hogy ez nem igazi szerelem, csak a hormonok játszadoznak velem. Valójában eléggé megváltozott, ő sem tagadhatta volna le, hogy szerelmes. Nagyon gyengéden és figyelmesen bánt Dinával, láttam, ahogyan folyton megérinti, és apró cetliken üzeneteket hagyott neki a hűtőn mielőtt elment az oktatásra. Nem láttam, mi áll ezeken a levélkéken, de Dina mindig mosolyogva olvasta. És ebből is látszott, hogy Adél sokkal nyitottabb, nem félt megosztani az érzéseit. Mindig is abban reménykedtem, hogy egyszer eljön ez a pillanat, így most örültem a boldogságának. Dinától azt is megtudtam, hogy jól sikerült a találkozás a mamájával, és hogy ezentúl minden hétvégén elmennek meglátogatni. Most valami új kezelést kapott, ami egyelőre használt, és jobban volt. Adél az apjával viszont nem volt hajlandó találkozni, erre nem állt készen, és a férfi egyelőre visszament a családjához Németországba. Az anyja pedig továbbra is próbálta bizonygatni a józanságát, ám Adél vele szintén tartotta a pár lépés távolságot. De azért egyre jobban alakultak a dolgai. Bíztam benne, hogy egyszer visszakapom a legjobb barátomat.

– Mégis mit kellett volna tennem? – tettem fel sokadszorra a költői kérdést, és megdörzsöltem fáradt szememet.

Dina peckesen csípőre tette a kezét, majd rá vágta:

– Utánuk kellett volna menned.

Döbbenten pislogtam.

– Párizsba?

– Igen, oda. Miért, talán nem te akartál egy szinte ismeretlen, csaló lány után utazni Romániába? Ennek legalább lett volna értelme.

Felszisszentem, amint belekortyoltam a még forró kávéba. Legalább olyan tüzes volt, mint Dina. Valószínűleg ez volt az egyik olyan tulajdonság, amit Adél szeretett benne.

– Nem hiszem, hogy igazán szerette volna, hogy velük menjek – feleltem, hüvelykujjammal a bögre fülét piszkálva. – Túlságosan makacs ahhoz. És rémült.

– Hát, nem csak egy ilyen embert ismerünk – húzta el a száját Dina, és a tekintete Adél szobájának ajtajára esett, ami éppen akkor nyílt ki. Legjobb barátnőm élénk pillantással, fekete szűk nadrágban, és szürke kockás ingben lépett a konyhába.

– Én csak azt nem értem – szólalt meg tűnődve – hogy hogy lehet az, hogy az én életembe simán beleszóltál, de a magadét nem tudod elrendezni.

Dina beharapta az ajkát és óvatos pillantást vetett felém, ezúttal nem kelt a védelmemre. Én Adélt figyeltem, igyekeztem nyugodt maradni. Végül megpróbálkoztam egy szomorú mosollyal.

– Igazad van. Valahogy ebben nem vagyok olyan jó.

A jeges hangulat némileg oldódott, amint Adél biccentett egyet.

– Örülök, hogy egyet értünk.

Odalepett Dinához, könnyedén átkarolta a derekát, és gyengéd csókot nyomott az ajkára. El akartam fordulni, de mégsem tudtam levenni róluk a tekintetemet, annyira tökéletesek voltak együtt. Láttam, hogy Adél súg valamit Dina fülébe, mire ő mosolyogva bólintott. Ezután Adél is elvett egy csészét a pultról, belekortyolt a kávéba, miközben zavarba ejtően fixírozott.