Ciklus 2. - Nagy-látószög

8. Fejezet

Akkor éjjel, szenteste éjjelén, mikor már mindenki aludt, Luna ismét belopózott a szobámba. Éberen feküdtem az ágyon, ezúttal is álmatlanul. Valahogy éreztem, hogy jönni fog, vártam rá. Az oldalamon hevertem, mivel kicsit még sajgott a tetoválás helye a tarkómon. Vigyáznom is kellett rá, egyelőre nem érhette víz, Luna le is ragasztotta, mielőtt elmentem volna zuhanyozni. Egyébként édes volt a fájdalom, kedvem lett volna megérinteni a jelet, ugyanúgy, ahogyan a csuklómon lévőt, elvégre tőle kaptam. Úgy éreztem, hozzá tartozom. Bár amit utoljára mondott, azt nem tudtam igazán értelmezni, de nem is akartam agyalni rajta. A tetoválás nélkül is mindig emlékeznék rá, és emlékezni is fogok. Főleg, mivel nem akartam tőle elszakadni. Ez számomra egyértelmű volt.

Mikor halkan kinyílt a szobám ajtaja, elmosolyodtam a sötétben, és a bőröm azonnal ismét bizseregni kezdett, nem csak a tetoválás körül. Behunytam a szemem, mintha aludnék, és vártam az érintését. Szorosan mögém feküdt, a lélegzete mezítelen vállamat cirógatta. Aztán a keze is csatlakozott hozzá. Lágyan simogatta végig a testemet, fentről lefelé haladva, néhány helyen elidőzve. Az ujjai végigrajzolták a mellkasomat, a bimbómnál több kört is leírtak. Azonnal elöntött a nedvesség, a lábam köze türelmetlenül lüktetni kezdett. Luna azonban nem kapkodta el. A hasamon is többször végigsimított, mire végre elérte a csípőmet, már kedvem lett volna nyüszíteni a kínzó vágytól. Az ujjai a medencecsontomat cirógatták, aztán nagyon lassan, centiről centire haladt lejjebb, majd a mutatóujja végre rátalált a csiklómra, és ezúttal lent kezdett körkörös mozdulatokkal izgatni. Ekkora már felnyögtem, és megragadtam a kezét, hogy még gyorsabb mozgásra ösztökéljem, miközben ő hátulról hozzám préselődött, telt mellei a hátamnak nyomódtak. Széttártam a lábamat, hogy könnyebb hozzáférést biztosítsak, a bokámat az övé köré fontam. Maga felé fordította az arcomat, úgy, hogy szinte kitört a nyakam, és szenvedélyesen csókolt, miközben az ujjai tették a dolgukat. Az egyik kezével közben a mellemet masszírozta. Ez már túl sok volt egyszerre; feltörni készülő kiáltásomat elfojtotta a csókja.

Kihúzta az ujjait, de csak azért, hogy gyengéden hasra fordítson.

– Térdelj fel, és tárd szét a lábaidat – mormolta.

Kissé meglepve, de engedelmeskedtem. Hozzászoktam, hogy általában én irányítok az ágyban, bár az alárendelt szereppel sem volt problémám, és Luna nagyon határozottnak bizonyult. Úgyhogy kissé pironkodva fordítottam ismét hátat neki, ezúttal térden, és a következő percekben olyan gyönyörben volt részem, hogy azt hittem, menten össze fogok zuhanni, miközben az ujjai hátulról hatoltak belém.

Ezután zihálva próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet, hogy viszonozhassam, amit ő adott nekem. Sikerült fölébe kerekednem, és most én tártam szét a lábait, hogy a nyelvemmel kényeztethessem. Mikor a háta végül ívbe feszült, és az ajkát elhagyta az az apró, elégedett kis hang, én is elégedetten dőltem hátra, és vettem a karjaimba, hogy együtt pihenhessünk. És azt hiszem, valamikor hajnalban, már félálomban, nem is tudva, mit teszek, azt mondtam neki, hogy szeretem.

Valami nem volt rendjén. Még ki sem nyitottam a szememet, de már éreztem. Azon nem lepődtem meg, hogy Lunát már nem találtam magam mellett az ágyban, hiszen az előző alkalommal is sietett vissza Csillaghoz a szobájukba. A csend viszont, ami ébredés után fogadott, gyanús volt. És valami megmagyarázhatatlan rossz érzés is szorította a torkomat. Riadtan ültem fel az ágyban. A helyiségben félhomály uralkodott, és amint elhúztam a függönyt, meglepődve láttam, hogy esik a hó. Odakint a járda már fehér volt, és az égből folyamatosan hullottak alá a kövér pelyhek. Megdörzsöltem a szememet, mert alig akartam hinni, de valóban hó volt az, és kivételesen nem eső. Egy pillanatra elöntött a boldogság, ám nem tartott sokáig; a szívem most is Luna nevét zakatolta. Sietve magamra kaptam egy nadrágot és egy trikót, ugyanis egy szál bokszerben aludtam el. Kirontottam a folyosóra. Az első utam John szobájába vezetetett, még a kopogással sem törődtem, bár fogalmam sem volt, mennyi az idő, de már jócskán benne járhattunk a reggelben. Szinte feltéptem az ajtót.