🦋Another Love🦋 /Befejezett/

💜1💜

AMELIA LECLERC

2017 Szeptember 1. péntek

Újabb sulis év. Reggel 6:30-kor csörgött az ébresztőm. Többször is kinyomtam a szundi gombot, de végül hét órakor kikászálódtam az ágyamból. Szekrényemet kinyitva csak fekete ruhát válogattam ki magamnak. Tökéletesen tükrözi a mai hangulatomat. Szőkés-barna hajamat egy kontyban feltekertem és egy basic sminket is tettem fel az arcomra. A kollégiumtól 5 perc séta volt a gimi, ami Nizzában helyezkedett el. Az épületből kiérve jó mélyen beszippantontam a reggeli friss levegőt. Görcsölő gyomorral léptem be az iskola ajtón. Belépő kártyámat a kapuhoz érintettem, ami ki is nyílt ezután. A lépcsőn sétálva ismerős arcok jöttek velem szembe, de senkinek nem köszöntem, kivéve a barátnőmnek, Chloenak.
Ő az egyetlen beszélgető társam és barátnőm az egész iskolában. Mindig számíthatok rá. Chloe nem bánik velem lekezelően, nem úgy, mint a többiek. Gazdag családban nevelkedem és mindenki azt hiszi, hogy egy elkényeztetett p*csa vagyok, pedig nem. Igenis megdolgozom a jövőmért és nem használom ki a családi nevemet mind ezért. Utálom, hogy mindig külső alapján ítélik meg az embert. A hányinger kerülget ez ilyen emberektől.
Chloeval a harmadik emeletre értünk fel, mikor hozzám fordult.

-Minden oké csajszi? Nem tetszel te nekem. -húzta félre a száját. Nagyon sz*r kedvem van és most nem akarok senkivel se beszélgetni.

-Ja. -bólintottam, majd felhúztam a fejemre a pulcsim kapucniját és beléptünk a terembe, ahol az első óránk lesz.

Órák után barátnőm kérésére elmentem vele sétálni. Nem volt túl sok energiám ehhez, de a kedvéért eljöttem. Később leültünk az utcán egy padra és rám nézett.

-Biztos, hogy jól vagy? Július óta nem is beszéltünk és ez engem aggaszt. Nem szoktál te ilyen lenni. -szorította meg kissé a kezem és éreztem, hogy lassan törnek fel belőlem a könnyek.

-Hosszú Chloe. -hajtottam le a fejem és a cipőmet bámultam, amit igazán ki kellett volna már takarítanom.

-Még mindig a keresztapád? -a szavai hallatán már nem tudtam visszafojtani a sírást. Újra előjött minden emlék, ami vele kapcsolatos volt.

-Ne haragudj. -magához húzott és a vállán sírtam tovább. Miért nem tudok beletörődni abba, ami már megtörtént?

-Rohadtul fáj. Egyáltalán nem hiányzott ez nekem még így a suli mellé. -mondtam szakadozottan és levegő után kapkodva.

-Semmi baj. Nyugodj meg. -éreztem, hogy ő is elérzékenyül. A szeme könnybe lábadt. Szuper, most már mind a ketten sírunk.

-De igenis van baj. Semmi sem akar összejönni. Eddig se volt túl fényes az életem, de ez rátett még egy lapáttal. -néztem fel rá. Előhúztam egy zsepit a zsebemből és megtöröltem a szemem.

-Idővel minden jobb lesz. -bíztatott Chloe. Az idő minden begyógyít. Aha, akkor miért szenvedek? Már 2 hónapja megtörtént és még mindig nyomja a lelkemet.

Később elköszöntünk és visszaindultam a koliba. Az ebédhez most nem volt étvágyam, szóval a szobám felé tartottam. Az ötödik emeletre felérve és az ajtót bezárva ledobtam a táskát a földre és az ágyra huppantam. Fülesemet a telefonomra csatlakoztatva, mély hangulatú zenére elaludtam. Még sosem voltam ennyire gyenge az elmúlt időkben.
Álmomban keresztapám bukkant fel. Épp kísért ki a pályára, ahol Charles versenyzett. A lelátóról szurkultunk neki. Hatalmas örömmel lobogtattam a Cl #16 "zászlót". Elsőként ért be és a tömegen átrágva magunkat, boldogan szaladtunk hozzá.
Két órával később a szobatársamra keltem fel. Amint rájöttem, hogy miről álmodtam, összekuporodtam magzat pózba és sírni kezdtem, újra. Nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Még mindig olyan friss a seb.

Péntek délután haza indultam Monacoba. Anyuék kocsit akartak értem küldeni, de visszautasítottam. Hétköznapi lányként akarom élni az életem.
Pár óra múlva leszálltam a buszról és a sarkon lévő fehér stílusos ház felé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót és a családom, meg még valaki volt előttem. Charles. Mindent kiejtve a kezemből Charles ölelésébe futottam.

-Szia Lia. -szorosan átölelt és éreztem, hogy szakadozottan veszi a levegőt. Sír.

-Istenem, de hiányoztál. -fúrtam be a fejem a nyakába.
Azt tudni kell, hogy amióta az F2-ben van az unokabátyám, sokkal kevesebb időt tölt itthon. Egymásra vagyunk nőve és nehezen éljük meg ezt a korszakot. Főleg a nyáron történtek miatt.

-Te is nekem tökmag. -néztünk fel egymásra. Mind kettőnkből folytak a könnyek, de már csak mosolyogni tudtunk ezen. Anyáékat is átöleltem, míg Charles behozta a cuccaimat.
A szüleim karjaiból kiszabadulva a konyhába tartottam, mikor enyhén valaki megfogta a karom.

-Beszélhetnénk egy kicsit? -szólt hozzám az unokabátyám.

-Persze. Miről lenne szó? -majd leültünk az egyik fotelba. Anyáék felmentek az emeletre, így ketten maradtunk a nappaliban. Néztem az arcát és látszott rajta, hogy vele sincs minden oké.

-A szüleid aggódnak érted és én is. Nem festesz valami jól.

-Tudom. Nem könnyűek a napjaim és fáradt vagyok. De azon kívül minden oké. -Nem, rohadtul nincs minden rendben, de nem szándékozom múltat előhozni, mert mindkettőnknek fáj még.

-Biztos? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. -simizte a hátam, ami nyugtató érzés volt számomra.

-Szerintem te is sejted, hogy miért vagyok ilyen. -hajtottam le a fejem és a fehér parkettát néztem. Muszáj vagyok elmondani neki, mert egy éven keresztül is itt ülhetnénk, addig faggatna.

-Hervé. -majd ő is elszomorodott.

-Fáj, hogy már nincs köztünk. Olyan nagy ürességet hagyott maga után. Nem tudok beletörődni ebbe a gondolatba, hogy már nem láthatom. -az arcomat a kezembe temettem.

-Gyere ide. -maga felé fordított és átkarolta a hátamat. Mély levegőket vett ő is, hogy ne sírja el magát.

Fél óra után, hosszas búcsút vettem Charlestól, mert indult vissza a versenyhétvégére. Megígérte, hogy amint lesz ideje, meglátogat majd. A cuccaimmal együtt felszaladtam az emeletre, ahol a szobám volt. Kulcsra bezártam az ajtót és az ajtónak neki dőlve a földre csúsztam.

Ig: _liluu.wpoldal_