🦋Another Love🦋 /Befejezett/

💜7💜

PIERRE GASLY

Március 21. Szerda

-Na, szóval?! -szólítottam meg miután elindultunk sétálni a többieket hátra hagyva.

-Minden keresztapám halálával kezdődött. Előtte se volt túl fényes életem, mert mindennek el voltam hordva gazdag családi hátterem miatt. Júliustól kezdve csak a szobámban kuksoltam. Senkivel nem beszéltem és a barátnőmmel sem találkoztam. -Még csak most kezdte el, de már ledöbbentett, hogy mennyi mindent át kellett élnie.

-Bocsi, hogy közbe zavarlak, de keresztapád Hervé volt ugye?! Charles apja. -féltem feltenni ezt a kérdést, mert nem akartam megbántani vagy felszakítani a régi sebeket.

-Igen, ő volt. -kezét az arcához emelte és letörölte a könnyeit.

-Sajnálom. Nem szándékoztam megsérteni téged. -mondtam aggódóan.

-Semmi baj. Már tudok róla beszélni, de néha az érzéseket nem tudom visszafogni. -minden érzés kiülepedett az arcára.

-Akkor folytatod? -öleltem át a vállát. Remélem ezzel sikerül egy kicsit megnyugtatnom.

-A suliba visszatérve Chloeval újra beszélgettünk, de ő hamar talált magának egy csapatot, akikkel nagyon el volt. Egyszer elhívott magával egy buliba, amit nem kellett volna, hogy elfogadjak.

-Ott ismerted meg a srácot? -amint kimondtam, ökölbe szorítottam a kezem.

-Igen, sajnos. Ahogy találkoztam vele minden rosszra fordult. Majdnem megerőszakolt az a vadállat és Chloe is ellenem lett. -az arcát a kezeibe temette. Magamhoz szorítottam és köröket rajzolva a tenyeremmel simogattam a hátát.

-Nyugodj meg. Most már jobb helyen vagy, jó emberek között. -érintettem meg az arcát és örültem, hogy most nem rázkódott meg.

-Köszönöm. -majd folytattuk a sétát.

-Attól a naptól kezdve mindenkit eltaszítottam, a családomat kivéve. Ők nyújtottak nekem mindig biztonságot és megnyugvást. Sajnos ettől függetlenül ugyan úgy depressziós maradtam. Néha elő is fordultak, hogy bántalmaztam magam. -a bántalmazás szón felkaptam a fejem. Nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálhatott magával.

-Ezt még is hogy érted? -álltunk meg egy percre. Ő nem szólt semmit és felhúzta a pulcsi ujját. Hegek voltak az alkarján. Rossz volt látni, hogy annyira szenvedett, hogy idáig fajult el a dolog.

-Ezt még senkinek nem mondtam el. Még Charlesnak sem. Pedig benne megbízok, de még sem akartam, hogy tudja. Most valahogy késztetést éreztem arra, hogy ezt elmondjam neked.

-Köszönöm, hogy megmutattad. Ígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek.

Sokáig elhúzódott a beszélgetésünk és kezdet sötétedni, így a szálloda felé vettük az irányt. A szobákhoz felérve elakartam köszönni Lia-tól, de visszatartott.

-Bejössz velem egy kicsit? -nézett rám boci szemekkel. Ezeknek nem lehet soha ellent mondani.

-Persze. -a kártyáját az ajtóhoz érintette és bementünk. Sokkal kisebb volt, mint az enyém, de ugyanolyan igényes.

-Van valami baj? -kérdeztem aggódva.

-Nem, dehogy. Csak nem akartam egyedül maradni. -majd lehuppant az ágyra. -Ugye nem tartasz idiótának?

-Miért is? -nem értem, hogy mire akar kilyukadni.

-A sebek miatt, hogy bántottam saját magam. -mondta, miközben a körmét piszkálta.

-Ne beszélj hülyeségeket. Nem te tehetsz róla, hanem azok a gyökér emberek, akik kihasználtak. -ültem le én is mellé és átkaroltam a derekát.

-Pszichológushoz kellene mennem. Teljesen bekattantam. -rázta meg a fejét.

-Nem. Egy olyan embert kell találnod, akiben megbízol. Hidd el, hogy segíteni fog, csak nyitottnak kell lenned. Tudom, hogy most nehéz ennyi hátba szúrás után, de jobb lesz.

-Biztos?! -nézett rám kételkedő arccal.

-Egy valamit elmondok neked. Charles, mikor elvesztette az édesapját, magába zuhant. Nem teljesített jól az edzéseken és mindenkit visszautasított. Végül én segítettem rajta túllendíteni ezen a korszakon. -visszagondolva is szörnyű volt látni akkor Charlest és elképesztő, hogy azóta mennyit változott, erősödött mentálisan.

-Ezt nem is mondta. -vágott meglepődött arcot Lia.

-Igen, mert szégyellte, hogy segítség kell neki.

-Köszönöm, hogy megosztottad velem. -dőlt le az ágyra és ásított egyet.

-Itt maradjak míg elalszol? -takartam be egy takaróval.

-Ühümm...- dünyögte, de már félig magával ragadta az álmosság.

-Én köszönöm, hogy megosztottad mind azt, ami nyomasztott téged. Remélem tudtam segíteni. -súgtam a fülébe és ő elmosolyogta magát.

10 perc múlva felálltam mellőle és kiléptem a szobájából, majd átmentem a sajátomba. Üvöltés fogadott.

-Te hol a francba voltál? -állt meg előttem Caterina.

-Sétáltam a srácokkal. -hazudtam.

-Igen?! Akkor miért találkoztam Charles-al 15 perccel ezelőtt? -hadonászott a kezével. Miért kell ezt csinálni mindig?

-Nem hagyhatnánk ezt?! -léptem be végül a szobába.

-Nem. Mond el hol voltál? Ugye nem egy lánnyal? -üvöltötte a barátnőm a hátam mögött.

-Nem. Tudhatnád, hogy csak te vagy nekem. Senkivel nem kavarok. De ha ennyire nem hiszel nekem, akkor inkább szakítsunk. -vetettem fel, de nem gondoltam át teljesen.

-Nem akarok szakítani, csak a napokban más vagy. Ne haragudj, hogy így rád ugrottam. -ezt már halkabb hangon közölte. De gyorsan megváltozott a hangneme.

-Nem haragszom. De aludjunk, mert elfáradtam. -majd egy csókot nyomtam a szájára, ezzel lezárva a kisebb vitánkat. Nem volt semmi érzelem benne. Már régóta van így és kezdek kételkedni.

Talán kiszerettem belőle?

Ig: _liluu.wpoldal_