A fiú az ágyán feküdt némán. A plafont nézte már egy ideje, de még mindig tombolni, sírni akart csak a könnyei már elfogytak. A szobájában hatalmas felfordulás volt, mintha egy vihar söpört volna végig rajta. Valójában nem vihar volt hanem ő, dühös, szomorú és elveszett volt,tombolt belülről, fájt neki hogy akit szeretett elment örökre.
Ezt pedig ma tudta meg mikor is az osztályfőnöke közelre az osztállyal a lesújtó hírt. Mindenkit lesokkolt mivel pár napja a lány meg teljesen jól volt és szokásához híven ragyogott mint egy napsugár. Ő volt az osztály fénye,nem ő volt fiú fénye hisz a lány volt az egyetlen aki szóba állt vele. Szerette a mosolyát, a barna szemeit, a hosszú aranybarna haját és a pozitív személyiségét ami az ő személyisége teljes ellentéte volt.
Bár voltak apró jelek, hogy a lány beteg. Drasztikusan lefogyott és nagyon sápadt volt, de senki nem hitte hogy ez fog történni. Minden lány sírt, sőt a fiúk is, de ők próbálták erősek maradni és vigasztalni a lányokat. De a fiú nem tudta mit tegyen mikor meghallotta, ült és maga elé meredt. Az összes társa azt hitte nem érez semmit mert az arca ugyan olyan közömbös maradt mint szokott, de ez nem így van összetört, ordítani akart,törni-zúzni, de csak ült és maga elé bámult.
Az osztályfőnöki óra vége a nap véget is jelentette ezáltal mindenki mehetett haza. A fiú amilyen gyorsan csak tudott összepakolt és rohant ki az iskola kapuján. Viszont amint kiért a tempóján lassított. Nem akart hazamenni, de máshova nem volt mennie. Ilyenkor a lánnyal szokott együtt haza sétálni és beszélgetni mindenféléről. Vagyis a lány beszélt mindig és ő pedig hallgatta azt. Szerette hallgatni a hangját és itta a lány minden szavát.
Olyan lassan sétált hazafelé a fiú mint még soha. Egyszerűen csak megállt volna az út közepén és várta volna hogy egy autó elcsapja. Mivel számára már nem volt miért élni. Akiért eddig élt már nincs, elment itt hagyta. Pedig megígérte hogy mindig vele lesz és nem fog sehova menni. De mégsem állt meg hanem ment egyenesen haza.
Mikor a ház ajtajához ért elvette a táskáját és megkereste a kulcsait. Elfordította a zárban a megfelelőt és bement. A szobájába sétált. Végre minden dühét kiengedhette.
A fekvését egy valami zavarta meg, mégpedig a telefonja felvillanása. Nem szokta őt senki sem keresni ezért furcsa volt neki. Felült és a telefonjáért nyúlt, hogy megnézze ki keresi őt. De amikor meglátta konkrétan lefagyott. A lány küldött neki egy E-mailt. Valószínűleg a halála előtt írhatta futott át a fiú ágyán.
Nem tudta eldönteni megnézze-e a levelet vagy inkább ne. De végül úgy döntött megnyitja azt és elolvassa. Rányomott a levélre az pedig megnyílt a fiú pedig olvasni kezdte azt.
Szia!
Nem is tudom hol kezdjem ezt a levelet! Talán ott hogy köszönöm hogy mindig mellettem álltál és még hallgatták. Valószínűleg én már nem élek mikor ezt olvasod és bocsánat. Megszegtem az ígéretem, nem tudok veled lenni többet. Pedig annyi mindent akartunk meg csinálni. Körbeutazni a földet, hógolyózni , nyáron a tengerben fürdeni, sokféle ételt enni, örökbe fogadni egy kutyát, egy cicát és még egy csomó állatot, elmenni vidámparkba, megtanulni síelni. Tudod meg egy kicsit élni és élvezni azt az időt.
A fiú nem bírta tovább olvasni, a könnyei újra folyni kezdtek. Egy rakatnyi emlék keringett a fejében. Túl sok és túl kevés is egyszerre. Annyi emléket akart még a lánnyal, annyit de annyit. Miután kicsit elapadtak a könnyei folytatta a levél olvasását.
Szerettem volna még veled lenni sokat, nagyon sokat. Élveztem az összes közös pillanatunk és beszélgetésünk. Szerettem veled lenni, bámulni téged órákon és elviseltem ezért az összes leszidást a tanároktól. Szerettem fogni a kezed, szerettem mikor csak úgy kisimitottál egy hajszálat az arcomból, ha csak rám mosolyogtál vagy megpöckölted a homlokom. Szerettem benned mindent amit te nem szerettél magadban. Emlékszem arra a beszélgetésünkre? Mikor megkérdeztem ha meghalnánk akkor milyen lenne a másik életünk?
A fiú újra letette a telefont és a plafonra nézett. Hogyne emlékezne arra a kérdésre. Emlékszik rá minden szóra. Egyik délután mikor sétáltunk haza megkérdezte milyen lenne ha a halál után egy másik életét kapnánk? .Elgondolkoddott, de nem tudott mást mondani csak azt hogy akkor is belédszeretne a lányba. Akkor elmosolyodott és azt mondta ő is ezt tenné. Egy másik életben is a fiút akarná. Végül vissza nézett a telefonra és olvasta tovább.
Akkor már tudtam hogy nem élhetek sokáig. Tudtam hisz az orvosok mondták hogy körülbelül egy évem van hátra. Azt az egy évet pedig nem akartam úgy leélni hogy mindenki miattam aggódik. Megbánás nélkül akartam élni és úgy is sikerült. Semmit nem bántam meg,csak azt hogy az én időm ilyen rövid volt. Ezért annyit akarok neked mondani, hogy egy másik életben várlak téged. Ha kell örökké várni foglak mert szeretlek!
A fiú letette a telefont az éjjeliszekrényre. Lement a konyhába és felhozta a gyógyszereit. Bevett egy, kettő, három... húsz szemet. Tudta mi lesz a következménye, de nem bánt semmit. A lány adott értelmét az életének, ő mentette meg és akadályozta meg hogy öngyilkos legyen, de most már senki nem tudja. Lefeküdt újra az ágyon és a plafont kezdte nézni.
Hallotta hogy a bejárati ajtó nyitódik és valószínűleg megjöttek a szüleim. De már ők sem tudták volna megmenteni. Anyukája a szobába lépve azonnal észrevette a gyógyszert és rohant hogy hívja a mentőket. De mindhiába. A fiú utolsó szavai nem voltak mások mint egy másik életben vár rám, mennem kell.
Ezzel lehunyta a szemeit és végre elindult azon az úton ami a lányhoz vezeti őt.
Ezzel zárult az ő történetük. Éltek egy életben ahol nem lehettek boldogok együtt, de reménykedtek egy másik életben ahol az életük úgy alakul ahogy ők szeretnék.
Igen igen a BokuAka in another Life ihlette dee nem tehetek róla olyan szomoru 😭
