𝐒𝐮𝐦𝐦𝐞𝐫 𝐁𝐫𝐞𝐚𝐤 | Lando Norris ✔️

6.

𝓛𝓲𝓵𝔂 𝓝𝓪𝓿𝓪𝓻𝓻𝓸

Egy olyan sráccal sétálok vissza a Hotelbe, akit jóformán nem is ismerek. Tudok róla egy-két dolgot, de azokkal a kis információkkal nem igazán tudom kiismerni. Nem ismerem, mégis nyíltan kimondtam, hogy legszívesebben nem lennék itt. Otthon akarok lenni a szüleimmel és a testvéreimmel, mert augusztus utolsó hetén repülök ki a családi fészekből - anya fogalmazott így - és csoda lesz, hogyha a szünetekbe haza tudok majd utazni. Nagyon fontosak nekem, nehéz is volt meglépni azt, hogy ne Spanyolországon belüli egyetemeket keressek, de ez volt az egyetlen olyan egyetem, ami mindenhogy megfelelt a kritériumaimnak. Elakarom érni az álmaimat és ha ahhoz az kell, hogy a szeretett országom hátrahagyjam, akkor megteszem.

- Fura vagy. - a gondolatmenetemből a fiú hangja rántott vissza a valóságba és érdeklődve fordítottam a fejem felé. - Mielőtt félreértenéd nem rossz értelemben! Csak érdekes, hogy itt vagy ezen a csodás tengerparti horvát városban és mégsem vagy oda-vissza, mint mások.

- Ezt be lehet tudni annak, hogy Spanyolországban nőttem fel és sokat jártunk a partra fürdeni. Igaz másabb, mint egy horvát part, de víz-víz, nekem igazából egyremegy. - piszkáltam a jobb kezemen lévő fekete gyöngyös karkötőmnek a medálját, mert kicsit zavarba jöttem a fiú kijelentésétől.

- Igazából értem mire gondolsz, mert Anglia elég esős és akármennyire szeretem mégse szívesen mennék egy olyan helyre, ahol hasonló az időjárás. Hangulatos és szeretem is az eső illatát, de néha jobb kiszakadni abból a közegből és ellátogatni például egy ilyen helyre, ahol szintén van eső, de sokkal jobban süt itt a nap. - teljesen azonosulni tudtam a fiú minden egyes szavávak, mert hiába mondogatom azt, hogy a családom miatt maradtam volna otthon - ami még mindig igaz - de ott volt a másik érv is, hogy otthon is minden adott nyáron. A tengerpart, az erősen tűző napsugarak, szóval nem is kellett volna repülőre szállnunk, elég lett volna csak Fia autója és jogosítványa és a járműbe pattanva 1-2 óra kocsikázás után a hazai partunknál lettünk volna.

- Végre valaki aki megért engem. - megfontolatlanul kúsznak ki a szavak a számon, mire a fiú ajkai mégjobban görbültek felfelé.

- Ettől függetlenül, hogy nem akarsz itt lenni, ami jogos is, azért próbáld jól érezni magad, mert nem mindig adódik ilyen lehetőséged és ahogy említetted a barátnőid nagyon be vannak zsongva, így ne rontsd el a kedvüket, mert csak jót akarhatnak neked is, hogy elhurcoltak magukkal. - az utolsó mondatnál elnevettem magam, mert tényleg úgy éreztem, mintha egy rab lennék, akit épp egy másik országban lévő börtönbe szállítanák át.

- Mi olyan vicces? - mostmár velem együtt nevett ő is, pedig aztán ő nem lát a fejembe - elméletileg - mégis úgy nevettünk, mintha valamelyikünk egy jó poént sütött volna el.

Mikor csillapodtak a kedélyek és nem fuldokolva nevettünk, akkor nagyjából elmondtam neki mire gondoltam, ami miatt újra dőlöngélve és nevetve sétáltunk egymás mellett.

- Téged egyébként hogy fújt erre a szél? - ha már ő megtudta nagyvonalakban az ittlétem okát, akkor szerintem nekem is meg szabad kérdeznem.

- Kipihenjük a munka által felgyülemlő stresszt. - válaszolta röviden, amiért elsőnek furcsán méregettem, majd lazítottam a vonásaimon és elengedtem az egészet. Lehet tényleg ennyiről van szó, nincs semmilyen háttér történet, szimplán csak a baráti társaságával tölti a szabadságát, ami teljesen okés.

- A könyvvel, amit tőlem lenyúltál hogy haladsz? - jutott eszembe ez a spontán kérdés.

- Még nagyon az elején járok, de bevallom a találkozásuk után kezdett kicsit izgalmassá válni.