A Megváltó |Szünetel|

2. Fejezet - Valami új

Kérdő tekitettel nézett rám, ajkait félmosolyra húzta, - ami észvesztően helyes volt- mint aki a gondolataim mélyébe lát. Ha így lett volna, biztos szórakoztatta volna, hogy már arról ábrándozok ,milyen lehet hozzá érni.
-Ó! Sajnálom, nem figyeltem..neked mentem? - elég hülyén éreztem magam amiatt hogy vissza kell kérdezzek, de a másik fél harsányan felkacagott.
-Te aztán tényleg figyelmetlen vagy, nem hazudtoltad meg magad.- íriszei kéken ragyogva mosolyogtak, a helyzetet annyira szórakoztatónak találta hogy már-már a szeme is nevetett.

Zavarodottan néztem rá, nem nagyon értettem ezt a kijeletését, épp vissza kérdeztem volna hogy mégis hogy érti, amikor a telefonom észvesztően rezegni kezdett a farzsebembe, ezzel elvonva a figyelmem a témáról és messzire terelve az előbbi kérdésem- ami még csak a gondolataimba létezett.
Feszülten előkaptam a készüléket, de még mielőtt ránéztem volna, tudtam milyen név fog szerepelni a kijelzőn és már maga a puszta gondolattól felállt a szőr a hátamon.
A vonzó idegen bólintott egyet a fejével, jelezve hogy nyugodtan vegyem fel, ő addig megvár. Miért akar ennyire megvárni? Simán el is mehetne.

-Tessék? - sípolva beszívtam a levegőt, és a lelki szemeim előtt már le is folytatódott a beszélgetés, egyől tudtam hogy mit fog mondani.
-Hol a kurva istenbe vagy? Két percre hagylak egyedül és máris másik fasz után futsz? - összepréselt ajkakkal vártam hogy befejezze az ordibálást, elemeltem a telefont a fülemtől, szinte biztos voltam benne hogy más is hallja az ingerült hangját a telefon másik végéről viszot cseppet sem voltam meglepve, azonban velem ellentétbe a szembe álló személy tágranyílt szemekkel figyelt.
Nem tűnt kárörvendőnek, szemei nem azt sugallták hogy lenéz, inkább valamiféle feszültség csillant meg kék szemeiben -amit megintcsak nem tudtam mire vélni. Talán csak nem szereti a feszültséget.
-Nem mentem el.. itt vagyok egy padon nem messze, megyek is vissza! - hazudtam, de jelenleg ez tűnt a legjobb megoldásnak, ha megtudja hogy egy fiúval vagyok, - aki azért valljuk be, egy megtestesült tökéletesség- biztos újra kék és lila foltok fogják díszíteni a bőröm.
-Ajánlom is, ha nem vagy itt pontosan 2 perc múlva, nagyon megfogod bánni! - elnyílt ajkakkal bámultam az eszközt amin piros betűkkel villogott : „hívás vége".

Az ismeretlen felvont szemöldökkel vizslatott, szavak nélkül tudtam hogy magyarázatot vár az előbb hallottakra.
-Sajnálom, nekem mennem kell ahogy hallhattad. És mégegyszer sajnálom hogy beléd mentem, nem figyeltem. - válaszra nem várva hátat fordítottam, pár sietős lépést megtettem a poros kikötőbe, amikor a csuklómon éreztem egy szorítást, majd egy kisebb rántást, ami megállásra kényszerített.
-Csak nem gondoltad hogy egyedül vissza engedlek? - az idegen mély, nyugodt hangja szólt mellőlem, éreztem hogy a szívem kihagy pár ütemet, a testemen végig fut egy kellemes hideg érzés és a szívem újra erőteljesen kezdi pumpálni a vért, mindezt egyetlen érintésétől.
-Köszönöm, de nem szükséges. Te is hallottad mennyire kiakadt. Ha esetleg meglát veled, elborul az agya. - sóhajtottam gondterhelten, pedig minden vágyam lett volna pár vele töltött perc. Pár perc szabadság.

Hideg ujjai kellemesen kulcsolódtak a csuklóm köré, de ez egészen más érzés volt mint ahogy Ewan szokott ériteni.
Ez az érintés egy pillanatra se volt erőszakos, ujjai óvatosan perzselték a bőröm és sokkal inkább biztonságot sugallt.
-Megtudom oldani hogy ne lásson meg velem és azt is, hogy téged se tudjon bántani ha elborul az agya. - pajkosan formálta a szavakat, de teljes komolysággal beszélt.
-Ezt mégis hogy érted? - értetlenül álltam előtte, elegedte a kezem és közelebb lépett hozzám, pusztán pár centi választott el minket, csillogó szemeivel lenézett rám és amolyan rosszfiús mosolyra húzta a száját.
-Gyere el velem. - hajolt a fülemhez és suttogta bele.

Éreztem amint a tarkómat csiklandozza lehelete, közelsége izgalomba hozott, szívem iszonyatos gyorsasággal kezdett verni, a testemet végig járta az a kellemes bizsergés, amikor pillangókat érzel a hasadba.