1. Fejezet- A megváltó

28 1 0
                                    

York, Maine, napjainkban

York kikötőjében, a nyaranta felépített vidámparkban sétáltunk-természetesen kéz a kézben-jelenlegi barátommal Ewannal.
A nap már a messze elfekvő hegyek alá bukott lilára festve ezzel az eget. Kellemesen fülledt idő volt, de borongós felhők kezdtek tornyosulni az égen, de ez sem tántorította el az itt szórakozó fiatalokat.
Eldobált cukros papírokon, vattacukros pálcikákon lépkedtem át, -amiket valószínű a korosztályom dobált el- gondolkozva azon, hogy hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek? Elvégre mindenhol víz vesz körbe minket, minek kell szennyezni ezt az egészet?
Figyelmetlenül lépkedtem a földet bámulva, majd azon kaptam magam hogy valaki hátra ránt. Ewan.
-Sophie, te figyelsz egyáltalán rám?- rángatta meg a kezem hisztis hangnemmel.

Sophie. Utálom mikor így hív bárki is, de ezt sose tudta felfogni.

Akaratlanul is megforgattam a szemem a hangját meghallva, az utóbbi időben mindig csak érzelmileg zsarolt és veszekedett velem, ráadásul erre a helyre is ő rángatott el, pedig hiába mert a romantika már rég kihalt köztünk. A beteges féltékenysége és erőszakos viselkedése tönkre tette az egészet.
-De, persze figyelek..-sóhajtottam fáradtan még mindig a földet nézve, és egészen biztos voltam abban hogy Ewan a tipikus „Ezt nem hiszem el már megint" nézésével díjjaz engem.
-Azt mondtam, várj meg itt!- emelte fel a hangját szokása szerint és elengedte az izzadt kezem ami az egész estés kézfogás eredménye lett.

Picit nevetségesnek tartottam ezt a kézfogás dolgot, sose olyan szerelmesen fogta a kezem hanem birtoklóan szorított, kebelezte be az ujjaim az övével. Egyértelművé vált egy idő után hogy ő ezt nem szerelemnek veszi a maga részéről, inkább birtokolni akart, mint egy tárgyat és azt akarta hogy mindeki lássa hogy az övé vagyok.

Megráztam a fejem, próbáltam vissza zökkenteni magam a pillanatba, annyira messze kerülni ezektől a gondolatoktól amennyire csak lehet.
Körülnéztem és azt vettem észre, hogy egy kis épület mellett álltunk, közvetlen a bejárat mellet, aminek az ajtaján egy megviselt kis cetli állt. „Wc".
-Menj nyugodtan, én itt leszek a környéken. - válaszoltam semleges hangon, Ewan minden válasz nélkül berontott az ajtón, bár a hangokból ítélve tele volt a helyiség.
Sóhajtva a tégla falnak döntöttem a hátam, hátra hajtva a fejem az ég felé. Mit keresek én itt? Mit keresek én egyáltalán ezzel a fiúval?
Ennél a pontnál éreztem, hogy elborul az agyam és egyszerűen nem tudtam kontrollálni magam.
Már majdem egy éve szevedtem ebbe az önpusztító kapcsolatba, de persze az elején csodás volt, mint egy álom amiből sose akarnék felkelni, ahogy az megvan írva a Nagykönyvbe. Teltek a hónapok, eleinte gyorsan- amíg tartott a rózsaszín felhő-, majd később minden vele töltött idő egy hosszú, szenvedéssel teli nap volt, viszont nem tudtam tőle szabadulni, tudtam hogy nem hagyná.
Felemeltem a fejem, egyszer még hátra tekitettem a Wc-hez, ellenőrizni hogy nem figyel-e.

Lélegezz. Most vagy soha. Fuss. Lélegezz. Be..Ki.

Fuss.

Pillanatokkal később már azon kaptam magam, hogy a lábaim megállíthatatlan gyorsasággal veszik a lépéseket, céltalanul, de ez lényegtelen volt jelenleg, mert végre, sok idő után újra éreztem valamit.
Bizonyára két perc se telt el az Ewannal történő beszélgetésünk óta, de ezalatt a kis idő alatt már szabadabbnak éreztem magam mint vele bármikor is a kapcsolatunk alatt, ezt a pillanatot a magaménak éreztem, úgy éreztem végre csináltam valamit amit én akartam. Nem pedig amit ő.

Percek múltán belém vágott a felismerés , amint az óriáskerék szélénél lihegve álltam meg, villogó fényei megcsillogtatták a könnyeket az arcomon, de ezek öröm könnyek voltak, büszke voltam és a lelkem mélyén éreztem hogy a teher a vállamról kezd emelkedi, még ha csak pár pillanatra is.
-Vigyázhatál jobban. Hé! - szólt a mély hang, ezzel visszahúzva engem a valóságba.
Meglepettségemben nem is tudtam hirtelen ki és miért szólt hozzám, teljes eksztázisba hozott ez az előbbi helyzet.
-Parancsolsz? - alacsony termetem miatt, fel kellett emelnem a fejem hogy szemkontaktust tudjak vele létesíteni.

Egy férfi volt, nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, de az a jelző hogy „fiú" , túl lealacsonyító lett vola a megjelenésére.
Akaratlanul is végig vezettem a szemem minden porcikájám, ruha darabján és alig bírtam levenni a szemeim róla, vonzotta a tekintetem, szinte könyörgött hogy az övé legyen minden figyelmem.
Nem volt semmi külöleges a ruhájában, fekete farmer aminek zsebéből hanyagul kilógott a keze, egy sötét szürke gondosan kivasalt póló. Öltözékét egy fekete bőrdzseki dobta fel, amin most az óriáskerékről visszaverődő csillogó fények vidáman váltották a színeket.
Haja éjfekete volt és még a szél ellenére se lett össze vissza álló kuszaság.
Nagyon puhának tűnt, egyből eszembe jutott, hogy vajon milyen lenne ha megérinteném..?

Mint egy Istenség.

A Megváltó |Szünetel|Hikayelerin yaşadığı yer. Şimdi keşfedin