Szabad maradok!

Pajzs nélkül

Ambrózia szemszöge:
Már több órája gubbasztok ebben a lyukban. Elég kényelmes egy hely, csak nagyon unatkozom itt benn. Ezért eldöntöttem, hogy este kimegyek és felmérni a terepet. Az idő lassan telt, így elkezdtem edzeni. Megcsináltam pár felülést, fekvőtámaszt,hátizom erősítő gyakorlatot. Mivel eléggé elfáradtam elmentem aludni. Alkonyatkor ébredtem fel így eldöntöttem hogy útnak indulok. Össze szedtem a cuccom, hátha túl messzire megyek, és nem találok vissza.
Egy pár perces séta után találtam egy tó féleséget aminek meleg vize volt. Mivel eléggé mocskos voltam, ezért úgy gondoltam jól esne egy kis fürdőzés. Levettem a piszkos ruháimat, és kibontottam a hajam, úgy gondolom, hogyha egy kicsit másképp nézek ki,akkor nem fognak könnyen megtalálni, és nem kell majd egy elhagyatott rókalyukban élnem, és vadásznom a napi betevőért. Miközben ezen gondolkodtam már ki is volt engedve a hajam. Ezután belementem a vízbe, szinte éreztem hogy lemosódik az elmúlt napok kosza.Bár ahogy végig nézek a hegeken amiket Ő okozott nekem, rá kell jönnöm, hogy ezeket nem lehet lemosni.
Amint megmosakodtam kimentem az enyhén hűvösnek bizonyult szárazföldre. Kirázott a hideg ezért gyorsan megtörülközem a koszos ruháim belsejébe aztán felvettem azokat a ruhákat amiket magammal hoztam. Az alsóneműm sajnos boxer volt, mivel csak azt találtam a nagy sietségben. Maradék öltözetem egy fehér pólóból és egy melegítő nadrágból állt ami szintén nem az a tipikus női típusok voltak.
-Na én most teremtem meg az új divatot az biztos.- jegyeztem meg magamban.
Amint felöltözködtem, kimostam a régi ruháim,majd kiterítettem őket egy alacsonyabb ágra. A hasam hangos morgással jelezte, hogy ideje táplálkozási rituálét csinálni. Így a táskába rejtett halkonzerv mellett döntöttem. Amint befejeztem az étkezés össze szedtem a cuccaim és elindultam egy utat keresni.Ezt a folyamatot sikerrel végre hajtottam és elindultam a fák takarásában remélhetőleg hazafelé. Így sétáltam kapucnival a fejemen amikor fényekre lettem figyelmes. Megszaporázva léptem siettem a fényforrás felé, ami mint kiderült az a város, ahol éltem a még normálisnak mondható életem. Mivel eléggé ismerem a környéket, így minden erőmet összeszedve futottam haza. Az ajtó előtt megtorpanram, és magamban megfogalmaztam a szöveget amivel tudatni szeretném a szüleimmel, hogy élek és visszajöttem hozzájuk.
Bekopogtattam az ajtót és vártam, hogy végre megmondjam szeretett szüleimnek , hogy az egyetlen lányuk életben van. Lassan ,szinte kínzó lassúságban nyitotta ki édesanyám az ajtót, de amint meglátott értetlen, szinte dühös arcot vágott.
- Hát te meg mit keresel itt?- kérdezte szigorúan.
- Én ő..ő csak azt ő... szerettném mondani, hogy... élek és virulok- hebegtem össze-vissza, zavaromban
- Tudom, csak azt nem értem, hogy miért vagy itt, hiszen eladtunk téged annak az énekes banda tagnak.Máma volt itt a cuccaidért és elvitte azt a rühes dögöt is.- mondta úgy mintha ezt az összes embernél ez lenne a normális.
Miiii?!-mondtam kikerekedett szemekkel, de egyszerűen éreztem hogy most elszakadt bennem valami. Mintha csak én lennék az ürességben. Nem sírtam, csak egyszerűen meghaltam. Meghaltam érzelmileg. Fogtam magam és elmentem a szülőházamtól. Már az sem érdekelt, ha megtalál, akkor legalább ő törődne velem. Sétáltam üres tekintettel az utcán.
Hirtelen belementem valakibe, de nem is fogtam fel igazán, csak felkeltem a földről és mentem volna tovább, ha az az illető nem fogja meg a kezem, és ránt vissza. Megláttam, hogy Mr. Szadista vadbarom az ,de egyszerűen nem ellenkeztem, csak hagytam hadd rángasson be az autóba. Biztos mondhatott valamit ami én nem nagyon fogtam fel, csak automatikusan bekötöttem magam. Egyszer csak azt láttam hogy integet előttem, de még erre sem tudtam reagálni, egyszerűen úgy érzem magam, mint aki egy teljesen más multiverzumban van. Megállt az autó és ő kiszállt belőle átjött az én felemre, kinyitotta az ajtót, óvatosan kiemelt a járműből és berakott a hátsó ülésre és ő is beült mellém és szembe fordított magával, és ismét elkezdett beszélni. Én próbáltam megérteni, de egyszerűen nem ment. Csak bámultam, mint borjú az új kapura. Hirtelen elkezdett énekelni valamit és, mintha csak ez lett volna a megváltó dal. Kezdtem visszatérni a valóságba. És kezdtem megérteni a szövegét amit énekel. Nagyon szép hangja van. Már nem tudom hányadszorra énekli mikor megölel, amitől végleg visszatérek a valóságba.
-Ne félj mert megváltottalak,
Neveden szólítottalak,
Karjaimba zártalak,
Örökre enyém vagy.- dúdolta szipogva a fülembe. Mivel már nincs miért küzdenem ellene. Ezért halkan megszólalok.
- Örökre tiéd vagyok. -Hirtelen felkapja a fejét. És a szemembe néz.
- Te most tényleg azt mondtad,hogy...ő az enyém vagy- dadogta aranyosan, és csillogott a szeme, de most nem a dühtől, hanem az örömtől.
- Azt hiszem, mivel nincs hová mennem...
Voltam a szüleimnél...bár már nem is a szüleim, mivel tudom, hogy eladtak, mint egy marhát.-mondom magam elé megtörve, de egyszerűen nem tudok sírni, olyan érzés, mintha meghaltak volna az érzéseim. És még ismételem is magam.
- Felejtsd el őket, otthon mármint, ha otthonodnak tudod nevezni az a helyet, van egy meglepetésem.
- Ez kezd érdekelni.- próbáltam mosolyogni, de nem tudtam.
-Látom nagyon megviseltek a történtek.- sóhajtott.- Én megakartalak kímélni ettől, mert most, ahogy rád nézek, egyszerűen fájdalmat okoz nekem.- mondta ki őszintén, de nem tudott meghatni. Egyszerűen csak egy lelketlen porhüvely lettem. Visszaszált a kormány elé, engem otthagyva a hátsó ülésen. Ismét bekapcsoltam az övemet, és vártam hogy vissza vigyen az új helyre, ahol otthon érezheti magát egy normális ember? Az út gyorsan telt. Kiszáltunk az autóból és elindultunk befelé, pontosabban rángatott befelé. Amikor bementünk, banda többi tagjának szinte kiesett a szeme.
- Hát visszatért az elveszett bárányka!- viccelődött Zayn, de amint meglátta érzelemmentes arcom, lehervadt a mosoly az arcáról.
- Héj, nem is olyan rossz itt, ha nem húzod ki a gyufát Nail-nál.- próbálkozott most Louis.
- Bocsi, én most mennék a szobába.- mondtam és elindultam az emelet felé, egyenes a kínzó szobába. Lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem egy kis fájdalom hatására visszatérnek az érzéseim. Bár azt sem tudom, hogy akarom-e ezt. Kellenek-e érzések,ha csak fájdalmat okoznak? Ezekkel a gondolatokkal léptem be a kínzó eszközöktől hemzsegő helységbe. Megnéztem az asztalt, de nem tudtam, hogy hogyan álljak neki. Képtelen voltam segítséget kérni Mr. Szadista vadbaromtól. Elvégre is ő ért hozzá.
-Nail!!!!
- Hogy hívtál?- kiabált vissza
- Apucii!!!- próbálkoztam
- Igen?- szólalt meg a hátam mögött,mire összerezzentem
- Mit keresel itt?- tette fel a logikus kérdést.
-Hát úgy gondoltam, hogy egy kis fájdalom visszahozná az érzéseim, de nem tudtam hogyan is kezdjem. Gondoltam te segíthetnél.- hadartam el a tervem, egy szuszra.
- Mit szeretnél?!?!- mondta kikerekedett szemekkel nézve a rezzenéstelen arcom.