A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Éjsötét szempár.

Jungkook pov.

Ebben az évben ez a második költözésünk a szüleimmel. A munkájuk miatt folyton máshova költözünk és engem pedig mindig magukkal rángatnak, bár most megígérték, hogy most végleg itt is maradunk, aminek nagyon örülök. Unalmas új fiúnak lenni folyton, beilleszkedni a suliba, barátokat találni, akiket később hátra kell hagynom.  Hátha most minden másképp lesz. 

Felveszek a kezeim közé egy nagyobb dobozt és felcipelem a szobámba, ami minden igaz a végleges lesz, így szeretnék normálisan kipakolni.  A házunk nem valami nagy, de nem is kicsi pont jó három személynek. Szobámat se mondanám nagynak, inkább picike, de mégis valamiért nagyon tetszik. Az ablakom a szomszéd házára esik, így megcsodálhatom a fura felépítésű falait. Akár egy tenger parti ház, tiszta üveg az egész és csak hosszú függönyök takarják a bent élőket. Csodaszép és nagyon modern, biztosan gazdagok lakják. 

Akár egy üvegkalitka..

Fejemet ingatva folytatom a pakolást, néha azért kipillantva az ablakon, hogy újra láthassam a házat. Valami oknál fogva vonzza a tekintetem, kíváncsiságot hozva bennem felszínre. A ház annyira szép, mégis ahányszor ránézek görcsbe rándul tőle a gyomrom és elkap valami rossz érzés. Talán csak túl sok horror filmet nézek. Zártam le ennyivel és inkább folytattam a dolgomat. Minden egyes holmimnak külön figyelmet adtam, hogy tökéletes helyre kerüljenek, mert ha anyáék nem hazudnak, akkor mostantól itt fogunk élni. 

-Kicsim, letudnál jönni egy kicsit? - Kiabál fel anyukám hozzám az emeletre. 

-Megyek. - Kiáltom el magam szintén és gyorsan még bepakolom a könyveimet a szekrénybe, majd már sietek le hozzá a földszintre. 

-Megtennéd, hogy behozod azt a dobozt, amire az van írva törékeny? - Bólintok egyet és már indulnék is el, de még utánam szól. - Óvatosan, nehogy elejtsd, mert a mama antik tányérjai vannak benne. -Aggodalmas hangja miatt elmosolyodok és újabb bólintással jelzem, hogy értettem, vigyázni fogok. 

A mama tavaly hunyt el. Idős volt és beteg, de még az utolsó napjaiban is, csak velünk foglalkozott. Nagyon szerettem őt, mindig ott volt mellettem és ha bármi bajom volt, neki nyugodt szívvel elmondhattam. Nem adta tovább a szüleimnek, mi kis titkunk maradt, ami után még közelebb éreztem magamhoz. Anya és apa sokat dolgoztak soha nem voltak itthon, így csak kettesben töltöttük a napokat, de ezt egyáltalán nem bántam. Szerettem őt hallgatni, régi időkről szóló meséin elaludni. 

Hitt a sorsban, hogy Isten mindenkinek teremtett egy lelkitársat, akinek az ujjaira rákötötte a vörösszalagot. A szalag pedig soha nem szakad el, erősen vonzza a másikat egymáshoz. Ezeket a meséket mosolyogva hallgattam tőle és hiába nem hittem el neki, mégis jó volt hallgatni őt. Eszméletlenül hiányzik. 

Az udvarra kilépve megkeresem a kért dobozt a többi között, hisz még nem vittünk be mindent a házba. Hamar megtalálom és vigyázva felemelem a karjaimba, nehogy kárt tegyek benne. Elindulok befelé, de egy fura érzés miatt megállok. Mintha figyelnének. Fejemet forgatva nézelődők az utcán, hátha látok valakit, de siri csönd uralkodik. Késztetés érzek, olyan erőset hogy hiába nem szeretnék, mégis tekintetem az üvegház felé fordítom. 

Elakad a lélegzetem és ha nem szorítanám annyira a dobozt, talán már rég eldobtam volna. Egy fiú áll a legfelsőbb ablakban, fehér ruhában, éjsötét szemekkel figyelve engem. Látványa borzongást vált ki belőlem...azok a szemek jéghidegek. Nem mozdul, nem is látnám, hogy pislogna. Mereven néz szemeimbe, mintha a lelkembe akarna látni és ha ez sikerül, akkor kitépni a testemből. 

-Kicsim! - Anya érintésétől hatalmasat ugrok, majdnem elejtve a dobozt, de szerencsére ő megtartotta. - Miért bambultál el ennyire? - Hátamra simítja vékony kezét és befelé akar tolni, de makacsul megállok.