A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Hegek

Jungkook pov.

Gyomorgörccsel ülök a helyemre, előszedve a könyveimet az első órára. Ma suli előtt szerettem volna látni Jimint, hogy jobban induljon a szar reggelem, de ez nem jött össze. Direkt korábban is keltem, de az anyukája nem engedett be, mondván a fia még alszik, mivel tegnap este később feküdt le. Megjegyezte burkoltan, hogy ez az én hibám, mert hallotta éjszaka, hogy velem beszél még késő este a fia. Meg kért arra, hogy ilyen legközelebb ne legyen, hisz így sem érzi jól magát mostanában, miattam pedig nem tudja kipihenni magát. Mondanom se kell, hogy a reggel ezzel még szarabbul kezdődött. 

Az osztálytársaim megszokottan hangosan beszélnek, ugrándoznak a padokon, lányok nyávognak a fiúk közelébe. A véleményem nem változott az ittlétem alatt. Gyűlölők idejárni, itt lakni. Busan egyszerűen szörnyű hely, lehetetlenség megkedvelni, vagy egyáltalán elviselni. Honvágyam egyre jobban kiteljesedik az idő elteltével, nagyon hiányoznak a Szöuli barátaim. Tartom velük a kapcsolatot facebookon keresztül, de ez nem sokat segít. Csak Jimin tartsa bennem az életet, miatta nem ültem még az első vonatra és menekültem el innen. 

-Szia!! - Megrázkódok ijedtem be, mikor is hirtelen mellettem lévő üres székre pattan egy test. Fejemet rögtön az irányába fordítom, míg a szívem a torkomig szalad. Megnyugvásomra csak Taehyug az, ő vigyorog rám oly boldogan, mint még senki. 

-Szia...- Köszönök vissza halkan, lesütve a szemeimet. Tegnap nagyon sokat beszéltünk mikoris a projekten dolgoztunk, de ettől függetlenül nem vagyunk barátok. A sok itt élő durva ember miatt pedig nehéz bárkit is közel engedni magamhoz. 

-Miért vágsz ilyen világvége fejet? - Érdeklődve hajol bele az arcomba, mosolyát egy pillanatra se hervasztva le magáról. A felém eső karjával átkarolja az enyéimet, így pedig kényelmetlenül kezdem érezni magam. Csak Jimin érintéséhez vagyok hozzászokva. 

-Rosszul keltem..- Válaszolok kedvetlenül, próbálva kissé elhúzódni tőle, amit hagy, sőt el is kapja tőlem a karját.

-Ne haragudj! Nem akartam tapintatlan lenni. - Mentegetőzik és kicsit arrébb is húzódik a székkel, hogy biztosan megadja nekem a teret. - Nem kell ennyire görcsösen viselkedned, Kookie, hisz barátok vagyunk, nem? - Dönti oldalra a fejét, mosolyát még nagyobbra húzva, de ettől nem válik ijesztővé, hisz abban a mosolyba semmi rossz nincsen. Gyerekes és kedves görbület, gúny nélkül. 

-De...- Bizonytalanul pillantok szemeibe, amitől elneveti magát. Varázslatos egy látvány. Rég láttam ilyen boldog embert. 

-Mesélj, mi volt tegnap este a kis Herceggel? Mérges volt amiért késtél? 

-Nem volt mérges. - Gondolkodok el, amitől lefele kezdenek görbülni az ajkaim. - Megbántottam...

-Szívás. - Húzza el az ajkait, mintha tényleg átérezné a helyzetemet. Jólesik. - Akkor jobb lesz, ha ma kiengeszteled a kis Hercegget. 

-Miért hívod így? - Vágok közbe, mert ez már tegnap este is nagyon foglalkoztatott. Ő ismeri Jimint, ezt egy vak is látná. 

-Mert olyan mint egy toronyba zárt Herceg, aki arra vár, hogy legyőzzék a gonosz sárkányt és kiszabadítsák! - Élénken beszél, lelkiszemei előtt elképzelve a kis meséjét. Aranyos..

-Honnan ismered? 

-Nagyon hosszú. - Legyint a kezével, majd körbe néz az osztályba. - Amúgy is sok fül van itt. - Én is körbe nézek, de a kutya se bámul minket, mindenki el van foglalva a kis hülye társaságával. - Ha nagyon érdekel, akkor elmondom neked órák után. 

-Az nem lesz jó. - Rázom meg a fejem bágyadtan. - Ígértetett tettem, hogy sietek hozzá.

-Ahogy gondolod. - Vonja meg a vállait és ezzel együtt fel is áll mellőlem. 

-Várj! - Kapok a keze után, megállítva a mozdulataiban. - Nem ülsz mellettem? - Teszem fel félőn a kérdést. Nem szeretek egyedül ülni és ahogyan láttam mellette szabad a szék. 

-Rossz a szemem, nem látnám innen a táblát. - Mutat a szóba került tárgyhoz. Bólintok és felállok, hogy akkor én üljek át hozzá, amibe bele is megy.

Ahogy telnek az órák úgy kezdek kiengedni a fiú közelébe, hiszen annyira közvetlenül beszél és mozog, hogy akaratlanul is jobb kedvre deríti a másikat. Totálisan ellentéte  Jiminnek, így teljesen más érzés vele lenni. Ő sokat beszél, többet érintkezik....rengeteget nevet. Jó lenne látni az ő arcán is ennyi boldogságot. 

Már ismerem két hónapja, mégsem tudok róla semmit sem. Nem mesélt az apjáról, se magáról. Mindig kis apróságokról szoktunk beszélni, vagy én vagyok az aki magáról beszél, de ő soha sem. Próbáltam már párszor kérdezni felőle is, de csak rövid válaszokat adott, amiből nem jöttem rá semmire sem. Épp ezért kell itt maradnom egy kicsit, hogy többet is megtudjak róla Taehyungtól. 

Ahogy kicsöngetnek az utolsó óráról is a többiek rögtön hangos viháncolás mellett elhagyják a termet. Én a helyemen maradok Taehyunggal együtt csöndben várakozva, míg az utolsó is elhagyja a termet, hogy végül belekezdjünk a beszédbe. Ahogy ez megtörténik hatalmasat nyelve fordulok a mosolygós fiúhoz, görcsösen várva az új információkat. 

-Szóval elmondod honnan ismered Jimint? - A hangom magabiztosan szól, nem hallatszik ki belőle az izgatottság. 

-Az apukám mentőorvosként dolgozik. Ő sokat visz magával a betegeihez megfigyelés képpen. Apa kezelte Jimint is mikor még kapta a kezeléseket, így volt alkalmam megismerni őt. A szülei akkoriban sokat veszekedtek, ami nem volt túl meglepő, hiszen az ilyen előfordul, ha az embert sok stressz éri. Nem könnyű végig nézni, ha a gyermeked szenved és akkoriban Jimin nagyon szenvedett. A gyógyszereknek olykor van mellékhatásuk is, amik elég kényelmetlenek szoktak lenni és sajnos mivel túl erősnek bizonyultak így szegény fiú nem volt jó állapotban. Hányt, légzési nehézségei akadtak, asztmarohamai és olykor bénulás. 

-De nem segítenie kellett volna a sok gyógyszernek? 

-Az ő betegsége egy kicsit bonyolultabb mint az átlagnak, így nehezebb is volt megtalálni a tökéletes adagolást. Kellett egy kis idő, de végül meglett. Amikor már kezdett volna jobban lenni, akkor mentek szét a szülei. Sokat veszekedtek, megromlott a kapcsolatuk és nem bírtak tovább együtt maradni. Kár, hogy erre pont akkor jöttek rá mikor a fiúk kezdett javulni. Ahogy az apja elhagyta a hazát ő abba hagyta a kezelést. 

Csöndben hallgattam Taehyungot, nem tudtam mit hozzá fűzni a dologhoz. Elképzelni se tudom mit élhetet át szegény abban az időben. Biztos magát hibáztatta a szülei miatt, a betegségét. Ezért nem akar élni...

-Ha mást nem szeretnél tudni, akkor én mennék is. Az anyukám már vár, nem szereti mikor kések. - Áll fel az asztaltól, gyorsan dobálva bele a kint maradt cuccait a táskájába. Vele ellentétben én tovább ülök a helyemen, próbálva megemészteni ezt az egészet. -Holnap találkozunk. - Int egyet és már megy is a kijárat felé. 

-Várj! - Fordulok utána gyorsan, amitől rám néz. - Miért hord apád magával a betegekhez? - Értetlenkedek, amitől elmosolyodik és a kilincsre fog. 

-Hogy értékelni tudjam az életemet. - Ahogy kimondja úgy hagyja el a termet is, magamra hagyva a zavart gondolataimmal. Vajon hogyan érthette ezt..? 

Az időre pillantva gyorsan összeszedtem magam és én is elhagytam a sulit, hiszen késésben vagyok és nem akarom megbántani újra Jimint. Újra nem akarom látni azt a csalódottságot a szemeibe. Boldoggá akarom tenni, hogy láthassam végre a gyönyörű mosolyát.

Szeretni akarom amíg csak lehet...

Köszönöm, hogy elolvastad és sajnálom, hogy ilyen rövid lett^^