A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Sajnálom.

Jungkook pov:

-Hogy teheted ezt saját magaddal? - Emelem fel a hangom zaklatottan, gyorsan zakatoló szívverések közepette. 

-Jungkook....ezt már megbeszéltük..- Halkan beszél véletlen se nézve a szemeimbe, miközben az ágy szélén ül. Arca piros a láztól, míg látom aprókat remeg a teste. 

Beteg, már megint beteg és ezt pedig minden alkalommal felzaklat. Eszembe juttatja azt, hogy lehetne másképp is, egészséges lehetne, ha újra elkezdené a kezeléseket. Ha nem lenne ennyire makacs már rég meggyógyulhatott volna, nem kellene végig néznem, ahogyan szép lassan meghal....

-Figyelj. - Kezdek neki nyugtatva magam közben, hogy rendesen neki kezdjek az újabb fej tágításának, de most közbe szól. 

-Nem akarok ezen újra végig menni. Nem fogok gyógyszereket szedni, te pedig ebbe nem szólhatsz bele. - Zárja le ennyivel, majd befekszik az ágyba jól magára húzva a takarót, eltakarva libabőrös testét. Nem sokára biztos hat a lázcsillapitó. 

-Én csak azt szeretném, hogy boldog legyél. Rossz így látni téged...

-Akkor menj haza. - Hangja hidegen cseng, nem is fordul felém. Hatalmasat kell nyelnem, hogy újra megtudjak szólalni. 

-Szeretlek..ezér-

-Azt mondtam menj haza! - Emeli fel a hangját szigorúan, belém szorítva a kimondatlan szavakat, egyben pedig még a levegőt is.  - Fáradt vagyok aludni szeretnék, így kérlek....menj el. -Összébb húzza magát a takaró alatt. Számszélét rágva nézek rajta végig, míg akaratlanul is dühöt érzek. 

-Csinálj amit akarsz, nem érdekelsz többet!  - Végszó után mérgrgesen megfordulok és kimegyek a szobából, magam mögött bevágva az ajtót. 

Soha nem hittem volna, hogy ennyire önfejű tud lenni, ennyire makacs! Miért nem tud hallgatni rám? Én csak őt akarom védeni, azt szeretném, hogy meggyógyuljon ne fájón neki semmi sem és egészségesebb legyen, mint jelen pillanatban. Én csak vele akarok lenni úgy, hogy közben nem látom mennyire is szenved...

Le rohanok a lépcsőn és a kijárat felé veszem az irányt, de Jimin anyukája sajna ebben megállít. Arra kér legyek vele türelmes, ne hagyjam magára, hisz csak én vagyok neki, de azt is megérti, ha többet nem jövök vissza. Az ő mondatával élve " nem mindenki tud megbirkózni ezzel, főleg ha egy jó barátod haldoklik elödted ". Fáj minden egyes kibaszott mondta, nem is akarom hallani, legszívesebb eltakarnám a füleimet. Nem tudok belegondolni, nem is akarok, hogy egyszer már nem lesz mellettem.

Már a szobámba ülök, teljes sötétségben, a napot felváltotta a hold, mégis olyan érzésem van, mintha az idő megállt volna. Két hét telt el, mióta Taeval beszéltem Jimin múltjáról és azóta nem tudok másra gondolni. Szeretnék még többet tudni róla, de ő jómaga semmit nem halandó elmondani nekem, emiatt úgy érzem nem vagyok olyan fontos neki, ahogy ő nekem.  Ha tényleg szeretne, akkor nem akarna meghalni. 

Hátra dobom magam az ágyba figyelve inkább a plafont, amit szépen megvilágít a hold. Utálom magam, amiért nem tudok mellette állni. Hisz tudom én is hibás vagyok, amiért a mainap így alakult. Nem is akartam én veszekedni vele, nem ez volt a tervem mikor át mentem hozzá. Vele akartam lenni, ölelni, puszilgatni, hogy egy picit jobban érezze magát, és tudom ő is erre vágyott volna, de én nem tudtam neki ezt megadni. Úgy érzem ez már nekem túl sok. Képtelen vagyok vele lenni, mert fáj, menekülni akarok emiatt az érzés miatt, nem akarom érezni. Ez a fajta emberi ösztön undorító....

Talán egy pár napig nem kéne vissza mennem hozzá...

Ezzel a gonosz kis gondolattal hunyom le a szemeimet lassan elszenderedve. Nem tudom mennyi lehetett az idő mikor egy furcsa, mégis ismerős hangra ébredek fel. Elsőnek kábán még fel sem fogom a hang forrást, vagy annak a jelentőségét, kell egy pár perc míg rájövök mi is ez. Mentősziréna. Fel is pattanok az ágyból és az ablakhoz sietek, szívverésem egyre gyorsul, de ahogy meglátom mi is a helyzet egy pillanatra meg is áll.

Kék, piros szín világítsa meg az üvegházat, beöltözött egyenruhás férfiak pedig behatolnak a házba. Levegővel küszködve lépek egyet hátra, míg a szememből hirtelen könnyek kezdenek kifolyni. A szívem szabálytalanul verdes, néhol gyorsan, vagy pedig ütemeket kihagyva. Agyamba káosz, végtagjaim remegnek, gyomrom görcsbe rándul. Hirtelen mindent megbánok, minden egyes mondatót ami elhagyta a számat, tetteimet. 

Annyira sajnálom Jimin...

A testem magától mozog, míg én jómagam azt se tudom melyik földön vagyok éppen. Olyan rémület veszi át a hatalmat rajtam, hogy a levegő kapkodáson és a síráson kívül más nem veszek észre a külvilágon. Így mikor a lábaim megállnak, már közelről látom az üvegházat, ahonnan már jönnek kifelé az egyenruhás férfiak. Hallom ahogyan valamit mondanak egymásnak, de nem jut el az agyamig az információ. Látom Jimin anyukáját, aki zokogva áll és bólogat minden elhangzott szó után, amit megosztanak vele. 

Könyörgőm....csak ne... 

Észrevesz a nő és még jobban rákezd a sírásba, amitől hatalmasat nyelek, leerőszakolva az ottani csomót. Oda siet hozzám és megölel, vállamra ejtve a könnyeit, de nem tudok rá figyelni, jobban lekötnek a mentősök, akik Jimin nélkül szálnak vissza az autóba és hajtanak el. Nem halt meg, igaz...? 

-Park néni...- Szólalok meg nehezen újabbat nyelve. 

-Semmi baj. - Rázza meg a fejét és tapasza a két meleg kezét a kihűlt arcomra. - Él. 

Megkönnyebbülés rám telepszik, de könnyeim továbbra is patakostól folynak le az arcomra. Ha él, akkor miért voltak itt a mentősök? Miért sír Park néni ennyire keservesen? Ezeket a kérdéseket nem tudom feltenni, olyan szinten rám tőr újra a pánik, de szerencsére nem is kell, mert a hölgy magától kezd el beszélni. 

-Hiába adtam neki a lázcsillapítót egyszerűen nem ment le a láza, de én elaludtam. - Zokog fel a hölgy fájdalmasan, amitől beleremeg a gyomrom is. - Az én hibám, amiért elaludtam! Nem figyeltem rá és én míg aludtam ő asztmarohamot kapott . Nem tudom miért nem használta a pipáját, hisz ott volt mellette, majdnem meghalt. 

A hölgy tovább sír, vele sírok én is, hisz mindketten tudjuk mi is történt valójába, de egyikünk se akarja kimondani. A szőnyeg alá akarjuk söpörni, apró balesetnek mondva, csakhogy ne keljen ezzel foglalkozni. Pedig tudjuk....hogy megakarta ölni magát. Rohamot kapott, tudta mit kell tennie, megállíthatta volna, de nem akarta. 

Magamat hibáztatóm, mert ha nem támadtam volna ki, ha nem mondom azt, hogy többet nem érdekel, akkor talán ez nem így történt volna. Az én hibám miatt akart meghalni és ezt talán soha nem fogom kiheverni. 

Sajnalom, annyira sajnálom, kérlek többet ne tegyél ilyet. Bocsáss meg nekem....mert magamnak soha nem fogok tudni. 

Rövidre sikeredet, de rememélem tetszik nektek. Köszönöm, hogy elolvastad! ^^