A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Hamupipőke.

Jungkook pov.

Jiminnel egyre többször találkoztunk, rengeteget beszélgetünk minden apróságról, soha nem unva meg az adott témát. Kis semmiségekről szóltak, nem mentünk bele semmi olyanban, ami a másiknak kényes téma lenne. Ő nem akart beszélni a családjáról, jó formán magáról sem, de ahogyan mondtam én egyáltalán nem erőltettem. Én sem beszéltem a suliról, mik is történek azon a szörnyű helyen, milyen pofátlanok egyre jobban az osztálytársaim. 

Egy hónapja költöztünk ide és néha átkozom azt a pillanatot, máskor pedig boldog vagyok miatt, mert meg ismerhettem egy olyan fiút, mint Jimin. Sajnos voltak olyan napok, mikor nem tudtunk találkozni, mert a tanulás elvette az időmet, vagy éppen a fiú nem érezte jól magát. Egyik nap még piros pozsgás arccal mosolygott rám a második nap pedig  már sápadtan szédelgett. Lehetetlen volt megmondani, mikor jön rá a rosszullét...mikor gyógyul meg végre. 

Szokásos helyen várakozok, párkányon támaszkodva a karjaimmal. Késik, talán újra nem fog eljönni. Ennek ellenére nem mozdulok, türelmesen bámulom magam a visszaverő tükrözésen, elbambulva látványomon. Akaratlanul is a szám szélén lévő sebet piszkálom a nyelvem hegyével, ami fáj. Még mindig nehezen tudom meg emészteni, hogy verekedésbe keveredtem. Életemben nem bántottam senkit, még szavakkal sem, akkor még puszta kézzel. A suliban túlságosan is elszabadultak az indulatok....belefáradtam a piszkálódásokba.  

Hirtelen ér, hogy a függöny elmozdul a helyéről, testem is megrándul, szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, majd pedig felgyorsul, mikor észre veszem a fiút. Az arca nem tűnik egyezségesnek, sőt fáradtnak látszódik. Körül van tekerve egy puha kék pléddel, míg szótlanul felmászik a megszokott helyére, de most nem ül le, hanem elfekszik a párnákon. 

-Jól vagy? - Halványan bólint, testével felém fordulva, nyakáig húzva a plédet. 

-Mi történt az arcoddal? - Laposokat pislog, mint akit nem sokára elnyom az álom. 

-Figyelmetlen voltam és neki mentem az ajtónak. - Legyintek és elmosolyodok, bizonygatva a kitalált mesémet. Nem szeretném ha tudna róla, mert erre én sem vagyok büszke. - Miért vagy itt, mikor ennyire álmos vagy? - A témát ráterelem, érdeklődve figyelve arcát, amin egy apró kis mosoly ragyog fel. 

-Mert nem akartalak megváratni. 

Szívem eszméletlenül hevesen vert, míg hasamban azok a bizonyos pillangók megőrültek és össze vissza repkedtek. Boldogsággal öntött el az a gondolat, hogy miattam van itt. Annak ellenére mennyire nem érzi magát jól...mégis itt van. Szükségem volt efféle dolgokra, hisz annyira ritka mikor bárki is kedvesen, vagy akár törődően lép fel velem szembe. Anyáék sokat dolgoznak, így tőlük ezt nem várhatom el. Suliban piszkálnak és bántanak, minden pillanatban nyomatékosítva bennem azt, hogy nem ide tartozom. Feszült vagyok és szomorú, főleg ha  őt sem láthatom napokig. Nem tudom mit kéne tennem, hogy az életem jobbá váljon. 

-Mesélsz nekem valami mesét? - Szusszant egyet, míg szemhéjai lecsukódnak, de tudom ébren van és minden figyelmét rám szenteli.

-Nem tudok semmiféle mesét. - Rázom meg a fejem, mégis az ő kedvéért az agyam legmélyén keresgélek valami után, hogy boldoggá tegyem. - Ismered a Hamupipőkét?  Jelenleg te is úgy nézel ki mint ő. Mély álomba merültél és arra vársz, hogy a herceg egy csók után felébresszen. 

-Úgy gondolod egy csók elég lenne ahhoz, hogy az átok megszűnjön? - Szemeit kinyitja, míg kezeit a mellkasához téve belemarkol apró ujjaival az ott lévő anyagba. - Egy olyan fajta átok, ami teljes mértékben berágta magát a bőrbe, majd a húsba, hogy végül belülről emésszen fel. Felzabálja a szerveidet, kirágja a csontjaidat, amíg végül nem marad semmi csak egy rothadásnak indult porhüvely, ami semmire sem jó. Gyenge és törékeny...egy igazi fertő. Egy nap ahogyan a madárral is történt elszárad, megcsúnyul, majd végül elpusztul.

Arcán annyi fajta érzelem váltakozik, hogy egyszerűen nem tudom eldönteni melyik is dominál éppen. Talán a legerősebb a bánat, szomorúság és félelem egyvelege. A hangja kétségbeesett és tisztán kiérezhető belőle az elfogadás, megbékélés. Hiába mondanám az ellentétét, nem értene velem egyet, mert ő így gondolja és nem változtassa meg a néző pontját. Elveszett. 

-Még a meséről beszélsz...vagy saját magadról? - Teszem fel halkan a kérdést, amitől mintha kiszakadna a sötét gondolataiból. Ajkait beharapja és szemeit összeszorítja, ahogyan nehézkesen ülésbe tornásza magát. 

-Látni akarlak...- Tenyerét az üvegre tapasztja, vágyakozva ékelve éjsötét szemeit az enyéim közé. 

-Most is látsz.

-Szemtől szemben akarlak látni úgy, hogy közben nincs köztünk egy üveglap. 

-Anyukád azt mondta nem találkozhatunk, amíg meg nem gyógyulsz. - Nagyot nyelek, míg a vággyal teljesen áttapad rám is. Mikor elsőnek láttam, akkor is megakartam érinteni. 

-De ez lehetetlen...- Lesüti a szemeit, sebesre rágva alsó ajkát fogaival. 

-Nem értelek. - Nem akarom tudni, minden porcikám küzd ellene, hisz mélyen legbelül talán már rég sejtettem, hogy az én agyalom túlságosan is fényesen ragyog. Nem akarom, hogy valóságos legyen, mert ha kimondja onnan már nem lesz visszaút. Elkezdődik egy olyan fajta dolog, amit nem biztos, hogy boldogan végződik. 

-Én soha nem fogok már meg gyógyulni...

Ekkor vettem észre, hogy repülésre nem képes angyalom szárnyai elkezdtek kinőni hátán. Idő kérdése, mikor dönt úgy, hogy felrepül és meg sem áll a mennyekig. 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^