A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Élni akarok.

Jimin pov. 

-Drágám Jungkook van itt. - Jön be anyukám a szobámba, halkan beszélve hozzám. Rá pillantok, de hamar el is nézek róla és inkább a plafont pásztázom tovább. Még mindig nem hagyhatom el az ágyat, pedig már egy hét eltelt mióta utoljára rosszul lettem. 

-Nem akarok vele beszélni. - Szólalok meg rekedtesen, halkan, mondhatni csak suttogva, hiszen ebben az egy hétben nem nagyon beszéltem senkivel sem, hangszálaim berozsdásodtak. 

-Kicsim...- Leül az ágyam szélére, gyengéden túrva bele az ujjait hajamban, cirógatva a fejbőrömet. - Kérlek beszélj vele, nagyon rosszul érzi magát azok után ami történt. Segíts neki enyhíteni a szíve fájdalmát. 

Összepréselem az ajkaimat, míg kezem ökölbe szorul. Nem akarom, hogy Jungkook szenvedjen bármitől is, de képtelen vagyok beszélni vele, egyszerűen nem megy. Hogyan tudnám enyhíteni a fájdalmát, mikor az enyém még annál is nagyobb? Én csak feküdni akarok, míg a halál egyszer el nem visz...

-Nem megy anya sajnálom. - Elfordítom a fejem, kényszerítve ezzel, hogy elvegye rólam a kezét. -Egyedül akarok lenni. - Zárom le ennyivel, amit szerencsére megért és nagyot sóhajtva beletörődik a kérésembe. 

Lassan fel áll és elhagyja a szobámat, hogy végül leérve a nappaliba elküldje az ott várakozó fiút. Nem hallom miről beszélnek, de őszintén nem is akarok róla tudomást venni. Jobb ez így mindkettőnknek. Már az elején ezt kellett volna tennem, el kellett volna küldenem őt, hogy ne szenvedjen akkora kárt, mint most. Ne reménykedjen hiába valóan, ne nézze végig a szenvedésem, majd később a halálomat, ne menjen át olyan dolgon, amit senkinek se kívánnék. Ne kedveljen meg, ne akarjon engem, még ismernie se lett volna szabad. Elrontottam és ezt elképesztően sajnálom. 

Úgy érzem teljesen megváltozott a gondolkodásom azóta, hogy majdnem meghaltam. Teljesen máshogy látom a világot, azóta minden fakó lett és üres. Ez a börtön, amit a testemnek hívok, még elviselhetetlenebb lett a számomra. Jungkook enyhítette ezt egy ideig óráig, de örökre nem tudhatta, mert ő többet szerettet volna, amit én nem tudtam  volna megadni neki. Azt akarta, hogy éljek, gyógyuljak meg....de ez mind lehetetlen, csak egy álom csupán. Mert az én sorsom az, hogy meghaljak, ezzel pedig kiszabaduljak ebből a szerencsétlen testből, hogy végül a mennybe kerülve ne érezzek soha többet fájdalmat és félelmet. 

Mérges voltam anyára, vagyis mindig is az voltam, legbelül gyűlöltem őt, pedig tudom ez nem szép dolog tőlem, hiszen gondoskodik rólam. Szeret engem és valamikor én is szerettem őt, régen mikor még kicsi voltam. Most pedig néha rá se tudok nézni anélkül, hogy el ne kapjon az utálat, mert hiába nem akarom ezt tenni, de őt hibáztatom mindenért, hiszen ő az aki nem enged meghalni. Miatta kell át élnem a minden napos fájdalmat és szenvedést, mind miatta, mert ő nem képes elfogadni azt, hogy haldoklóm. Mert nem képes elfogadni, hogy én már nem akarok élni. Nem képest elfogadni a döntésemet. 

Nehezen felülök, míg ajkaimat továbbra is összeszorítom. Elképesztően fáj mindenem, végtagjaim leakarnak szakadni a helyükről. Egy hete nem keltem fel, így az izmaim elgyengültek még jobban. Ijesztő belegondolni, hogy egy idő után már ennyire se fognak mozogni. Kiülök az ágyszélére, de ennél tovább nem megyek, csak ülök és nézek ki a fejemből. Koppanást hallok az ablakom felől, így akaratlanul is odanézek. A függöny el van húzva, így sajnos fel kell állnom ahhoz, hogy megnézhessem. Kapaszkodva lábra is állok, de a térdeim annyira remegnek, hogy kell két perc míg egyáltalán egy lépést megtudok tenni. Ez idő alatt többször is hallom a hangot az ablaknál, bármi is az nem adja fel könnyen. 

Odaérve a függönyt elhúzom, de csak annyira, hogy kilássak. A szememet rögtön égetni kezdi a kinti fény, míg a bőröm libabőrös lesz a napsugarai miatt. Bárcsak kimehetnék innen és érezhetném a szelet is, virágok illatát, de anya nem engedi. Azt mondja, hogy a különböző allergiáim miatt veszélyes lenne kimennem innen, hiszen rögtön elkapna egy roham. Szerintem megérné az a pár perc....