A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Gasper.

Jungkook pov.

Suliban a szünetben megrohamoznak a diáktársaim, hogy a szomszédomról kérdezzenek. Napok óta ez történik és már a legeleje óta zavar, hiszen irántam egyáltalán nem érdeklődnek. Szeretnék ismerkedni, barátokat szerezni, hogy hétvégén ne egyedül legyek egyfolytában. Magányos vagyok és ahogyan telnek a napok ez nem változik. 

-Mit láttál? Átlátszó volt? - Kérdezi az egyik lány, akinek a nevét három hét alatt se tudom. Nem mutatkoztak be nekem, ezt pedig nekem se engedték, így "új fiúnak" hívnak. 

-Nem igazán. - Rázom meg a fejem és inkább le is hajtom. Nem szeretnék velük beszélgetni, főleg erről nem. 

-Biztos kamuzik! - Csattan fel egy fiú mellőlem, de nem nézek rá, nem is tudnék. - Biztos nem is látta még! 

-Nem hazudok. - Harapom be alsó ajkam, feszülten markolva bele térdeimbe padom alatt. Nem ismernek, akkor miért neveznek hazugnak? Nem értem az itteni embereket...

-Akkor készíts róla egy képet! - Kihívóan csap az asztalomra, elérve, hogy felpillantsak rá. - Ha megteszed, akkor elhiszem, hogy láttad már a szellemet. 

Megforgatom a szemeim, hitetlenkedve fordítva el tőle a fejem, mégis rábólintok. Nem akarom, hogy hazugnak nézzenek, vagy gúnyolódjanak velem az iskolában. A kép nem nagy dolog...őt se zavarná, igaz? Mióta idiótán integettem neki, nem is láttam, pedig nagyon gyakran lógtam az ablakomba, hátha meglátom és gyorsan elkapom. Többet akarok vele beszélni, de még biztos beteg, emiatt látni olyan ritkán. 

Megkönnyebbülve hagyom el az iskola területét, szomorúan nézve a járdát magam előtt, rugdosva hazáig egy kis kavicsot. Vissza akarok menni, Szöulba, hiányoznak a barátaim, régi lakásunk...Busan nem jó. Anyáék mégis minden áron ideakartak jönni, mondván mert én is itt születtem. Az itteni emberek gonoszok és furák, én pedig nagyon magányos vagyok egyedül. Utálom ezt a helyet és az összes lakosát!

Frusztráltan megyek a lakásunk ajtajához, idegesen fogva a kilincsre, de mielőtt beléphetnék valami fura hang üti meg a fülem. Értetlenül kapkodom a fejem, végül a szomszédos lakásra pillantva, ahol is a fiút látom meg, kivételesen a földszinti ablaknál állva. Messze van, de tökéletesen kitudom venni sápadt arcát, amin végig szalad egy fájdalomra utaló fintor. Görnyedve álldogál, karjait a hasához szorítva, szemeit egyáltalán nem veszi le rólam. 

Értetlenül indulok meg felé, kicsit félve pillantva körül, hisz bejöttem más udavarjába. Nem szeretném ha az itt élő hölgy leszedje a fejem, akár egy seprűvel megkergessen bírtokháborítás céljából, de ha akarnék se tudnék távol maradni. Ott áll egy kar nyújtásnyira, végre láthatom közelebbről is, talán még beszélhetek is vele. Ekkora lehetőséget nem hagyhatok elúszni, hisz kitudja mikor lesz még egy ilyen. Főleg, hogy a fiú egy héten csak egy egyszer lehet látni, utána eltűnik napokra...nem túl egyezségesen tűnve fel újra. Kitudja leközelebb milyen állapotban látom viszont. 

-Szia. - Köszönök neki visszafogottan, mégis hangosan, hogy az üvegen keresztül is meghallja a hangom. Az ablak párkánya derekamig ér, így könyökeimmel rájuk tudok támaszkodni, közelebbről is megfigyelve a srácot. 

Szemeit összeráncolja, ahogyan felmászik az ott lévő párkányon, amin párnák vannak. Térdeit egészen a mellkasáig húzza, karjaival átkarolva őket, míg homlokát neki dönti az üvegnek. Fáradtnak látszik közelről, meg gyötörtnek, mint aki éppen egy hatalmas háborúról érkezett volna. Gyöngyöző verejtékek díszítik arcát, nyakát...bár kötve hiszem, hogy azért csücsülnek ott azok az izzadság cseppek mert melege van. Tisztán látszik, hogy fájdalmai vannak.