A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Kín.

Jungkook pov.

Halk tévé zaja lepi el a nappalit, míg unottan bámulom a képernyőn levetített jeleneteket, nem is figyelve annyira a részletekre, egy ideje azt se tudom hol jár a film. Ujjaimmal a fekete tincseket piszkálom a halkan szuszogó fiúnak, ahogyan buksiját a vállamon pihenteti. Már a film legelején elaludt, pedig ő volt az, aki megakarta nézni. Lelkes volt, de a teste annyira gyenge mostanában, hogy nehezére esik egy óránál tovább ébren maradnia. 

Egyedül vagyunk a hatalmas üvegházban, anyukája elment bevásárolni, előtte a lelkemre kötve, hogy nehogy hozzáérjek a fiúhoz. Hát ezt már egy pár napja megszegtem, így jelenleg se tartom be ezt a köbe véset szabályt. Megkért arra is, hogy ne hagyjam magára, ne erőltessem meg és hagyjam aludni, mert az én drága angyalkám nincs jól. Kész csoda volt, hogy egyáltalán egyedül hagyott vele. 

Belül azért tartok attól, hogy amíg a hölgy nincs itt valami baj történik. Még nem láttam Jimint annyira rossz állapotban, mint amilyeneket elmesélt egyszer nekem a hölgy, most is csak gyenge és sokat alszik, így nem lenne mitől félnem, de aggódok. Félek, hogy mikor a legnagyobb szűksége lenne rám én nem fogok tudni segíteni neki. Tehetetlen leszek és tudatlan. Sokkal nyugodtabb vagyok, mikor itt van az anyukája, mert akkor tudom ha baj van, ő tudni fogja mit kell tenni. 

-Vége? - Álmosan megdörzsöli a szemeit és fejét felemeli vállamról, alvástól puffok arcát felém fordítva. - Sajnálom, elaludtam. - Szomorkás tekintete végett elmosolyodok és puszit nyomok homlokára. 

-Felszeretnél menni a szobádba pihenni egy kicsit? - Gyengéden teszem fel a kérdést, szeretet teljesen simogatva puha, kissé sápadt arcát. 

-Velem alszol? - Megfogja az őt cirógató kezemet, szégyenlősen harapva be az alsó ajkát. Minden pillanatban egyre jobban és jobban belé szeretek, pedig az ember azt hinné ez már lehetetlen. 

-Ha szeretnéd, akkor igen. - Ajkai felfelé görbülnek, emiatt egy kis élet száll tejfehér arcára. 

Felállok és a kezét fogva őt is magammal húzom, de ahogyan teszünk pár lépést, ő majdnem elesik. Derekát egyik karommal átfonom és megtartom gyenge testét, ami annyira könnyű, akár egy tol pihe. Az anyja szerint a betegsége miatt nincs elég étvágya, emiatt ilyen sovány. Érzem ahogyan a bordái nyomják a karomat, gerince a mellkasomat. 

Utána olvastam a betegségének, tisztába szerettem volna lenni ezzel az egésszel. Kezelés nélkül halállal jár. Kérdeztem az anyukáját, hogy nem lehetne erővel rávenni a gyógyszerekre, vagy a kezelésekre, hiszen csak az anyja, de a válasz nagyon egyszerű volt. Ő már nagykorú ezért maga dönthet mindenről, az ő aláírása szükséges a kezelésekre és mivel mentálisan is teljesen ép, emiatt nem lehet ezt a lehetőséget elvenni tőle. Ha ő megakar halni, akkor megfog halni, ebben pedig senki sem szólhat bele, még a saját anyja se. Ezt mégsem tudom lenyelni, se elfogadni. Nem dobhatja el senki sem ilyen könnyen az életét, egyszerűen lehetetlenség. 

-Jimin...- Szólítom meg lágyan, miközben ő visszanyeri az egyensúlyát és kíváncsian felém fordul. - Tudom már beszéltünk erről, de...nem lehetne, hogy mégis elfogadnád a gyógyszereket? - Félve teszem fel a kérdésemet, reménykedve, hogy talán megváltoztatta a döntését. Muszáj ez tenni....nem hagyhat magamra.

-Nem akarom. - Rázza meg a fejét, ezzel együtt le is hajtsa. Látom mennyire görcsősé válik a testtartása, nem akar erről beszélni, de most nem tudom olyan könnyedén ejteni a témát, mint pár nappal ezelőtt.

-De miért? - Akaratlanul is feszülten emelem fel a hangom, közelebb lépve hozzá, de ő ezt fenyegetőnek érezheti, mivel meghátrál tőlem. - Magyarázd el nekem Jimin, mert nem értem! Miért adod fel ilyen könnyen? - Egyre jobban meghátrál, míg végül neki ütközik a háta a falnak. Nem akarom hagyni, hogy elmeneküljön a kérdéseim elől, ezért karjaimmal megtámaszkodok mellette, esélyt se adva neki a távozásra.