A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Madár.

Jungkook pov.

Gyorsan kaptam a lábaimra a cipőmet, hiszen késésben vagyok a suliban. Csak lopva kapok el egy pirítóst az asztalról, majd már szaladok is kifelé, magam után be is zárva az ajtót. Kapkodtam a lábaim, mégis megálltam, mikor észrevettem a fiút a fenti ablakból. Ott állt és mikor észrevett engem szégyenlősen integetett. Aranyos kis tette miatt elmosolyodtam és szintén bugyután integetem neki.

Újra eltelt egy hét mióta nem láttam. Figyeltem minden egyes nap és aggódtam érte, hiszen az utolsó találkozásunk nem volt valami szép. Nem is tudtam róla semmit, anya se engedte, hogy átmenjek hozzájuk, mondván ne zaklassam őket folyton, mikor ezek szerint a fiú nem érzi jól magát. Igaza volt, de akkor sem tudtam nem rá gondolni, se elfelejteni. 

Hiába vagyok késésben mégis intek a fiúnak, hogy jöjjön le ahhoz az ablakhoz, ahol utoljára beszéltünk. Látom rajta hirtelen éri néma kérésem, nem is mozdul rögtön, de egy pillanat után bólint és már el is tűnik a szemeim elől. Az ablakhoz megyek, ottani párkányra támaszkodva, míg várom őt, ami nem tartott valami sokáig. A függöny elhúzódott, én pedig mosolyogva néztem rajta végig. Arca most nem volt olyan sápadt, sőt olyan élénknek tűnt, mint még talán soha. Jobb szemöldöke le van ragasztva, de szépségéből csöppet sem vesz el. 

-Mi történt? - Mutatok a tapaszra üvegen keresztül, amire oda is kapja apró ujjait. 

-Elestem. - Rövid válasza után leül, térdeit újra felhúzva mellkasáig. 

-Fáj? - Nézek a hasa felé, amitől elmosolyodik.

-Már nem. - Rázza meg a fejét, aranyosan piszkálva ujjaival a ruhája anyagját. 

-Nagyon megijedtem. - Vallom be őszintén. 

-Sajnálom, nem kellett volna látnod. - Szomorúan süti le szemeit, amire megrázom a fejem és újra mosolyt varázsolok arcomra. 

-Örülök, hogy jobban vagy. - Piros almácskákkal bólint és látom rajta nem tudja mit kéne mondani nekem. Nem hiszem, hogy sokat beszélne másokkal, vagy hogy lennének barátai. Észre lehet venni rajta, nem add hosszú válaszokat, mégis nagyon aranyos mikor zavarba jön. -Sajnos mennem kell a suliba, de háromra hazaérek...lenne kedved tovább beszélgetni? Persze csak akkor, ha jobban érzed magad! - Magyarázkodok, hisz nem szeretném, ha újra rosszul lenne miattam. 

-Jó. 

Apró kis mosolya miatt olyan boldogság söpör végig rajtam, hogy legszívesebben ugrándoznék. Hatalmasat bólintok vigyorogva köszönve el tőle, majd mint aki megivott öt doboz energia italt úgy futok egészen a suliig. Nem értem magam, mivel mostanában lelkileg nem vagyok túlságosan is ép, folyton fojtogat a sírás, honvágy..de mikor őt meglátom minden gondom bajom eltűnik. Senki se tud érdekelni. Se a bunkó osztálytársaim, se a tanárok, se senki más, csak had beszélgessek egy kicsit azzal az angyallal. 

A suli olyan volt mint mindig. Osztálytársaim nem nagyon szóltak hozzám, ha pedig mégis, akkor nem kedveség miatt, inkább gúnyolódtak. Nem figyeltem rájuk, nem érdemelték meg, helyette inkább az órát néztem. Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órámnak és haza szaladjak ahhoz a fiúhoz. Fogalmam sincs mi vonzott benne ennyire, mi az oka, amiért ennyire vele akarok lenni, hisz alig beszéltünk még. Nem tudom mi az, de első találkozásunktól kezdve rabjává váltam. 

Ahogyan a csengő megszólalt úgy kaptam fel a táskám és hagytam el a termet legelsőnek. Most nem szomorkodva mentem haza, ahogy az utóbbi időkben, hanem mosolyogva, hisz tudtam valaki vár rám otthon. Az én agyalom. Nem sokára meg is érkeztem az úti célomhoz, sietve menve az ablakhoz, ahol már ő is ott volt. Szívem majd kiszakadt a helyéről, miközben futástól kisé lihegtem. Tényleg itt van, nem vert át, eljött és engem várt.