A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Érintés.

Jungkook pov.

Jiminel akkor nem tudtuk befejezni a beszélgetésünket. Annyira gyenge volt és álmos, hogy végül bocsánatot kért, majd ott is hagyott, én pedig azt hittem belefulladok a feltörő gondolataimba. Tudtam, hogy újra nem fogom egy ideig látni őt, ezt pedig nem akartam. Válaszokra volt szükségem. 

Napokig járkáltam át hozzájuk és csöngettem be, de az anyja mindig arra hivatkozott, hogy a fia nincs jól és ha majd meggyógyul, akkor találkozhatok vele. Nem akartam tiszteletlen lenni és leállni vele vitázni, ezért rábólintottam, majd következő nap újra próbálkoztam. Szerintem a hölgynek már töke ki volt velem, amiért folyton zaklatom, de egyszerűen látni akartam a fiút. Nem az ablakon keresztül, hanem végre személyesen. Megakartam érinteni, hogy tudjam tényleg itt van velem. 

Szombati napon álltam újra a ház előtt és csöngettem be, már előre gyomor görccsel, hiszen tudtam a nő újra elfog küldeni. Eltelt két hét és nem láttam Jimint, nem tudtam vele beszélni. Nagyon aggódtam érte és amiket mondott nekem utolsó beszélgetésünk alkalmában szétmarcangolták a szívemet. Féltem, hogy többet nem lesz rá lehetőségem, hogy láthassam. Mert ő soha nem fog meg gyógyulni. 

-Meddig akarsz még idejárkálni? - Sóhajtotta a hölgy, ahogyan kinyitotta az ajtót és a szemei elé kerültem. Látszik rajta mennyire is fárassza az igyekezetem, de valljuk be én sem jó kedvemből teszem ezt. 

-Jimin jobban van már? - Kérdezek rá gyorsan verő szívvel, hátha a válasza most másabb lesz mint legutóbb, de csalódnom kellett....

-Sajnálom, de még nem. - Rázza meg a fejét lemondóan, míg én úgy érzem nem sokára elsírom magam. A kétségbeesés teljesen átjárja a testem, ahogyan a rengeteg visszautasításra gondolok. Én csak látni akarom, miért nem engedi hát meg? 

-Nem zavarnám sokáig, csak öt percet engedjen meg. - Könyörgően nézek fel a szemeibe, amikben nem látok sajnálatot. Szigor látszik rajta és hiába vágnám magam térdre előtte, akkor sem hatnám meg. 

-Nincs jól, hát nem érted meg? - Csattan fel a hölgy elveszítve az eddig fenntartott nyugalmát. - Többet ne gyere ide! - Rám akarja csapni az ajtót, de most nem engem magam, helyette megfogom az ajtót, kitámasztva a kezeimmel. 

-Kérem! - Erőlködve tartom meg a szilárd felületet, amit annyira rám akar tolni. 

-Ne akard tönkre tenni az életedet! - Kiáltsa el magát a hölgy, bennem pedig megreked a levegő. 

Értetlenül figyeltem őt és nem értettem miről is beszél a nő. Miért tenném tönkre az életem? Azért mert barátkozni szeretnék Jiminnel? Vagy mert ő már soha nem fog meggyógyulni? Lehet ezek igazak, de akkor is vele akarok lenni....ha nem is sok ideig, de a végéig biztosan. Ő az angyalom. Nem akarom, hogy magányos legyen, mert lehet azt mondta ő soha nem sír, de lehet az elején túl sok könnyet engedett ki magából, hogy már több nem fér ki belőle. Látom rajta mennyire is szomorú, hogy teljes mértékben elfogadta a sorsát és minden jóban csak a rosszat látja. Nem hagyhatom egyedül, már nem is tudnám. 

-Anya, engedd be. - Meglepve kapom a szemeim az ismerős hang után, látva őt a második üveg ajtó mögött. Nem látom tökéletesen, de az arcán mintha több szín játszódna, mint legutóbb. 

-Kicsim! Miért jöttél ki a szobádból? Le kell pihened. - Aggodalmaskodik a hölgy, de Jimin belefojtsa a kimondatlan szavait. 

-Kérlek...- Velem ellentétben a fia szavai meghatják és a szigorú külsőjét ledobja magáról. Ajkait beharapja és pár perc után kitárja előttem az ajtót.