A testem a börtönöm. / Jikook/ Szünetel

Bűntudat.

Jungkook pov.

Puha haját simogatom, ujjaimmal többször is végig szántva rajta. Ő behunyt szemekkel fekszik az oldalán, elfordulva tőlem, takaróját válláig húzva. Elmosolyodok édes énjén, ami egyszerre élvezi érintésemet és duzzog miatta. Tegnap nem jöttem el hozzá, nem is szóltam, így jógosan dühös rám. Egyszerűen nem tudtam erőt venni magamon, annyira szégyelltem ami történt, hogy nem mertem a szemei elé kerülni. Miattam lett rosszul...

-Nagyon haragszol rám? -Szólalok meg félve, hisz olyan régóta vagyunk csöndbe burkolódzva. 

-Nem haragszom...- Felnyitja pillát, de nem fordul felém még rám sem néz, emiatt pedig fajóan verdesni kezd a szívem. 

-Sajnálom, amiért nem voltam veled tegnap és azt is, hogy miattam rosszul lettél. Én csak..! - Akaratlanul is magyarázkodásba kezdek, ahogyan végig száguldozik rajtam a megbánás, de nem tudom mit kéne mondanom. Nem akarom azt hazudni neki, hogy azért nem jöttem el mert nem értem volna rá. Egyáltalán nem akarok neki hazudni. 

-Nem haragszom. - Hátára fordul, sötét szemeit az enyéim közé ékelve, amikben tényleg nem bujkál harag. - És nem kell sajnálnod, nem a te hibád volt. - Rázza meg enyhén a fejét, szemeit lesütve. - Az sem köteleséged, hogy itt legyél...

-Nem is köteleségből vagyok itt, hanem mert veled akarok lenni. - Szögezem le elég határozottan ahhoz, hogy nehogy meghazudtoljon. - Eltört? - Váltok inkább témát a csuklója felé biccentve, ami kikandikál a takaró alól. Gipszben van. 

Tegnap előtt olyan szinten kiakadtam, hogy mikor kiértek a mentősök elküldtek haza. Nem álltam le velük veszekedni, hogy én maradni akarok, sőt, úgy menekültem el onnan, mintha üldöztek volna. Kiakadtam, lehet még sokkot is kaptam, éjszaka alig tudtam elaludni, mert a rémálmok nem hagytak békén. Szörnyű volt a látvány, a tehetetlenség érzése és az a megannyi rémület, ami lejátszódott bennem. Ez pedig még semmi abból, ami ezek után fog történi. Mert Jimin beteg és félő nem vagyok felkészülve a további a látványra, ami ezzel jár. 

-Nem tört el. - Halk hangja kiszakít a gondolataim közül. - Két helyen megrepett és a kézfejem meg zúzódott, de az orvos szerint hamar megfog gyógyulni. - Felemeli a karját, jó láthatóvá téve a gipszet, ami eltakarja a fele alkarját és a kézfejét. Ujjai bevannak kötve, gondolom azért, mert azok is megsérültek az ütés végett. 

-Nagyon fáj? - Szomorúan lehajtom a fejem, mert nem tudok a szemeibe nézni. A bűntudat, amiért nem maradtam vele mikor szüksége lett volna rám mardossa az egész testemet. 

-Picit...nem vészes, Jungkook. - Épp kezét felemeli és arcomra tapasztja tenyerét, hüvelykujjával simogatva az ottani bőrfelületet. - Ne legyél szomorú....- Lebiggyeszti az ajkait, amitől az enyéim felfelé görbülnek. Annyira édes...

Jobban örülnék neki, ha haragudna rám és kiabálna, amiért ennyire hasztalan vagyok. Ott kellett volna vele maradnom a végéig, nem lett volna szabad hazamennem és magára hagynom. Tegnap el kellett volna jönnöm hozzá, mert nem mondta, de biztos vagyok abban, hogy várt rám. Elképzelni is szívszorító, ahogyan az ablakon bámul kifelé, minden percben arra várva, mikor toppanok be. Elképzelni a csalódott arckifejezését, majd pedig azt ahogyan beletörődve nyugovóra tér. 

Adok egy puszit az arcára, majd a homlokára, megtámaszkodva mellette a kezeimmel, nehogy véletlen ráesek. Ő a sérült karját maga mellé teszi, elvéve az utamból, amitől nagyobbra nől a mosolyom. Szereti mikor puszilgatom, lehetne még dorombolna is mellé, bár én is imádom puszilgatni. 

-Jungkook...- Belemarkol a felsőmbe és zavartan felnéz a szemeimbe. - Ide miért nem adsz puszit? - Mutat az ajkaira, amitől nyelek egy nagyot.