THE BROKEN ONES - Steve Rogers, Avengers ff DISCONTINUED

29

Az apró kávézóban zajlott az élet. Bár nem volt teljesen tele, néhol üresen álltak az asztalok, de még így is nagy volt a nyüzsgés. Wanda és én az ablak mellett foglaltunk helyet, közel a kijárathoz, de mégis messze. Wanda az esőt kémlelte, ami New York utcáit mosta, míg én a napi lapot olvastam, amit a helyi metrónál osztogatott egy kedves hölgy. Mindkettőnk előtt egy pohár kávé gőzölgött, de különböző okok miatt nem kezdtük el inni. Wanda túlságosan reszketett még az adrenalintól, ami szökésünk generált benne, én meg, nos és nem bírom forrón inni a dolgokat.

- Ó, nézd, a világ legmorcosabb cicája! - mutattam Wanda felé az újságot.

- Te hogy lehetsz ilyen nyugodt?! - csapott az asztalra, ami miatt több ember is felénk kapta a fejét, de aztán hamar visszafordultak, hogy a saját dolgukkal foglalkozzanak tovább.

Vállat vontam. Letettem az újságot és teljes figyelmemet felé fordítottam.

- Nem mondanám, hogy nyugodt vagyok, de jól tudom palástolni. Figyelj Wanda, ha nagyon rosszul érzed magad még nem késő visszafordulnod. Meg leszek egyedül is. - kezemet az övére tettem és bíztatóan rászorítottam. Eleve nem akartam belerángatni ebbe a helyzetbe, de annyira ragaszkodott hozzá. Nem akarom, hogy miattam legyen bajban.

- Ilyen eszedbe se jusson! - nézett rám mérgesen a vörös lány. Aztán enyhült arcvonása. Kézbe vette kávéját, és újra megszólalt egy kisebb csend után. - Nem hagylak egyedül, főleg nem ilyenkor. Mostantól együtt vagyunk ebbe benne és nincs vita.

Elmosolyodtam.

Végül visszavettem az újságot a kezembe és a keresztrejtvényt kezdtem rajta fejtegetni. Ahogy csepergett kint az eső lágyan, úgy éreztem, hogy Wanda is kezd megnyugodni. Néha felnéztem egy-egy szó gondolkodása közben, hogy a sürgő kávézói életet kémlelhessem. Volt itt mindenféle ember, minden színű ruhában és mindenféle bőrszínnel. Nem úgy, mint régen, ahol külön volt a fehér kávézó és a fekete. A pincérek és pincérnők sürgősen vitték jobbra-balra az italokat és kisebb péksüteményeket a rájuk váró rendelőkhöz, akik mind egytől egyig illedelmesen megköszönték szolgálataikat, gyerekek kuncogása töltötte be a térséget és felnőttek beszélgetése hallatszódott minden sarokból. A kávé friss illata keringett a levegőben, hogy nem lehetne itt megnyugodni. Az egész olyan idilli volt. Úgy öt percig.

Egy férfi jött be bőrig ázva. Már az aurájából érezhető volt, hogy nincs jó napja, de feltűnő pufogása is segített a megállapításban. Kopaszodó fején végigsimított ahogy a vizet rázta le és egyből a pult felé vette az irányát. Mikor senki nem jelent meg, agresszívan nyomkodni kezdte a pultra kihelyezett csengőt. Még a halk zene se segített neki lenyugodni.

- Valaki hajlandó lenne már kiszolgálni?! - jött a frusztrált felkiáltás. 

- Elnézést, itt vagyok, csak sokan vannak most. - jött oda egy gyönyörű afro-amerikai nő egy széles mosollyal az arcán.

- Nem érdekel, hogy tele van, adjon már valamit!

A nő arcáról lehervadt a mosoly, de arca még mindig a profizmust sugározta.

- Rendben, mit adhatok? 

- Adnak itt valami erőset? - morrant fel türelmetlenül. A nő felhúzott szemöldökkel nézett rá, de válaszolt.

- Uram, ez egy kávézó. Erős kávét szeretne?

- Jó lesz az is. - legyintett lenézően a kopaszodó férfi. - Feketén szeretném, cukor nélkül. - azzal szó nélkül elment és egy hozzánk közeli asztalhoz dobta le magát.

Ez a szóváltás kicsit kizökkentette a kávéházi életet egy kicsit, de amint a férfi leült a helyére, úgy az élet is kezdett visszatérni.

- Mantra.