Szív, szóló, szerelem (COYA)

8. fejezet

Péntekenként általában szeretek bemenni az iskolába. Nem csak azért, mert a hét utolsó napja, de ilyenkor az órarendünk is egészen megnyugtató. Angollal kezdünk, utána hamar túlvagyunk egy dupla táncon, egy nyelvóra, tesi, geometria, és csak egy órán keresztül élvezhetem Titkosnevű Tanár úr társaságát is. Tehát fél öttől szabad vagyok. Ezúttal plusz lelkesedéssel tölt el az, hogy matekom is, pontosabban hogy geometriám lesz, így egy bizonyos sráccal nem kell találkoznom. Elrettentő azonban a gondolat, hogy spanyolon és tesin részt kell vennem a junior csoport próbáján.

A lányok aranyosak, az a kettő, akivel a koreográfiában legtöbbet érintkezem, Dora és Flora, akik közé ráadásul név alapján is tökéletes harmóniával simulok be, szemet hunytak a bénázásom felett, és többször direkt orbitális nagy hibákat vétettek, csak hogy eltereljék a figyelmet rólam, mikor Nicole már nagyon kivolt. Természetesen nem igazán hisz nekik, hiszen a legjobb tanulókról van szó, természetesen (hogy is nézne már ki, ha egy közepes tehetségű lány közepes nehézségű szerepét kéne átvennem...), de természetesen kevesebb időnk van annál, hogy folyamatosan négyünk közt rakjon rendet. A lányoknak örök hálám, bár fogalmam sincs, mikor fogom meghálálni. Ami azt illeti, szerintem élvezik a színjátékot. Nagyon nehéz folyamatosan a toppon lenni, és olykor az ilyen apróságok is örömet okoznak. Ismerős érzés.

Mindenesetre, hogy visszatérjek a jelenbe, behunyom a szemem, miután kihámozom a számból Ruari tincseit, hatalmas lendülettel ülök fel, ami megakadályozza, hogy visszaszédüljek a párnára. Hagyok a barátnőmnek tíz percet, amíg én megmosdok, és csak aztán rázom fel. Egy cuppanós puszival jutalmazom, hogy hamar képes kikászálódni az ágyból, és magam előtt terelem a fürdőszobába, utána hajítva a ruháját, és a törölközőjét. Lerobogok a konyhába Csalódottan bizonyosodom meg róla, hogy anya és apa már elment, és előszedem a müzlit a legmagasabb polcról. Hagyomány, hogy a müzli a felső polcon van. Régen az indok az volt, hogy ne érjük el, most már csak annyi, hogy legalább egy kicsit dolgozzunk meg érte.

Előbb a tej meg a tálba, aztán a müzli! Ruarinak viszont (elveimmel ellenkezve) először kiöntök egy adag szivárványszínű karikát, majd csak utána küldöm a tejet is a tálkába, hogy mire leér kellőképp megpuhuljon. Nem várom meg, míg leslattyog, ott azért nem tartunk, hogy miatta tegyek le a roppanó müzli élvezetéről.

Nagyon–nagyon rég nem láttam őt smink nélkül, és üdítő változatosság az elmélázó, nyámmogó, tökéletesen természetes arcát nézni.

- Te meg mit mosolyogsz? – kapja fel a fejét.

- Szép vagy.

- Tudom – nyugtázza, majd ismét a tálkájának szenteli a figyelmét.

- Csináltam két szendvicset neked is, de a joghurtodért meg a tankönyveidért még haza kéne ugranod, mielőtt indulunk.

- Rendben – csúsztatja a kanalat a szalvétára, és kihörpinti a maradék rózsaszínre színeződött tejet a tálka aljáról.

Amíg ő a szomszédban van elmosogatok, és összedobom a táskám. Csak három órára kell tankönyv, cserébe további négyre összeszedek egy rendes tánc felszerelést. A másodévesek már választhatnak specializációt, de a fellépésen kevert technikával dolgozunk. Nicole idén azt találta ki, hogy a "koreográfia virága négy sziromból álljon össze". A balett, a negyedik pedig a szár, így abban a részben mind szerepelünk. Jennifer, akit helyettesítek, és a másik két lány a "jazz–szirmot" képviselik. Sosem volt a legkedvesebb irányom, de a modern, a jazz és a lírikai tánc hármasa mindig is könnyen átjárhatónak bizonyult, úgyhogy legalább nem szenvedtem vele.

A rázkódó buszon Ruari végig a füzetét bújja. Töri – ez az egyetlen odavetett szó, mikor megkérdezem, mit tanul ennyire. A helyes, fiatal tanár úr, aki (ahogy említettem) a Zoék ideálja nem igazán veszi figyelembe, hogy egyik napról a másikra kell megtanulniuk az anyagot, mikor dolgozatot irat az egész addigi anyagból. Cserébe mi kedden már fejből vágjuk a kérdéseket. Édes élet!