Szív, szóló, szerelem (COYA)

10. fejezet

Szóóóval. A színházterem a B épületben található. Valahol a második emelet fölött. A kialakítás rejtélyesen gyökér. A második szinten ugyanis épp akkora alatta a mennyezet, hogy aki száznyolcvan feletti, csak lehajtott fejjel tudjon járni, cserébe a negyedik emeletről kilóg, és magasabb rajta a tető, mint az iskola többi pontján. A szerencsétlen építész nagyon részeg lehetett, mikor csinálta, de végül is a díszletraktárnak mindegy, mekkora a belmagasság.

Mire odaérünk, már csak hárman vagyunk, Dave az első öt méteren elveszett, Kylie, Mark és a két Zoé pedig fogalmam sincs, mikor tűnt el mellőlünk. Ru és Samu, akik heti hét órát töltenek itt otthonosan huppannak le két ősrégi bársonyborítású székbe, én viszont először merészkedem a bejáratnál beljebb. Nincs ablak, ami egyből nem tetszik. Bár így biztos egyszerűbb megoldani a sötétítést, azért kár, hogy semmi természetes fény nem jut be ide, így csak sejthetem eredetileg milyen színűek voltak a falon és plafonon a régies, de egyértelműen diákkéz festette freskók. Fölöttünk egy fából ácsolt karzat terpeszkedik, két oldalt pedig három–három kis páholy nyílik, ahova tippem sincs, hogy lehet feljutni, mert ajtajuk nincs. Talán dísznek vannak . Vagy ez egy újabb építészeti baklövés.

- Érdekel milyen lesz az előadás! Nagyon sokat készültek idén a színisek! – fészkelődik mellettem Ruari.

- Elvont – szólal meg mögöttünk egy hang.

- Ezt hogy érted? – fordul Samu szembe Shirleyvel.

- A színész estek elvontak. Nagyot akarnak alkotni, aztán vagy tetszik a közönségnek, vagy nem. Te például szerintem az este második felét fogod csak élvezni.

- Mi van a második felében? – érdeklődöm most már én is.

- Amiben te nem fogsz részt venni. Ivászat vég nélkül, random színész jelenetek, és megmagyarázhatatlan események. Tavaly legalábbis ez volt... És remélem idén senki nem akar majd kiugrani az ablakon...

- Megint beiszol? – vigyorog Ru Samura. – Nem akarunk egy újabb gólyatábort...

- Te csak ne aggódj miattam – dobja át Samu a vállán a karját. – A Kárpátok kárpát kemény fia tud uralkodni magán.

Egyszerre horkantunk fel Shirleyvel.

- Csak nem kétkedtek bennem? – néz rám sértődött–csodálkozva.

- Egy cseppet. Azt az egy cseppet, ami a tizedik sörödből sem maradt meg ősszel.

Nem tud válaszolni, mert ebben a percben érkezik meg a csoportunk hátrahagyott négy tagja, és beljebb kell húznunk a hasunkat, hogy át tudjanak furakodni közöttünk. Nem emlékszem, mikor telt meg ennyire a terem, de lassan elfogynak az üres székek, aztán a terem egyik pillanatról a másikra teljes sötétségbe borul...

Az ijedt kiáltásokat hátulról folytott veszekedés hangja festi alá, majd a fények újra felgyúlnak, hogy aztán lassan, fokozatosan hunyjanak ki ismét.

- Kérjük a közönséget, hogy annak ellenére is kapcsolják ki a telefonjaikat, hogy Pam megint elfelejtette bejátszani a felszólítást! – hallatszik az enyhén ideges utasítás a hangszórókból, mire balról, a Zoék irányából, és valahonnan a junior fiúk felől intenzív röhögést hallok.

- Kedves gólyák, ez egy tavalyi vicc, ma nem én vagyok a hangosító, csak Gaspar megint idióta! – süvít felénk egy lány hangja, ami csak fokozza a hirtelen támadt örömöt.

- Kit neveztél te idiótának?!

- Jól kezdődik – súgja a fülembe Samu.

Elöl az egyik színjátszós tanár végül leállítja a hiszti, és hátrakiabál a valódi hangosítóknak, hogy húzzák már fel a függönyöket.