Szív, szóló, szerelem (COYA)

16. fejezet

- Még ezt is? - kérdezem nagyot sóhajtva.

A kezemben éppen egy acélkék tust forgatok.

- Pontosan! - bólint Ruari határozottan. - Szuperül fog állni, és ad valami magyarázatot, hogy miért egy egyszerű farmerben mész.

- Talán bőrgatyát és szegecses dzsekit kéne vennem? Egy metál-teázóba megyünk, végül is, ha nem is tudom, ez mit takar valójában... Ide most az egyszer nem illik a szoknya, amit kitaláltál...

- Nem baj. Ami jár, az jár. Csinos leszel a bátyád első koncertjén, és kész! Ha már figyelembe vettem a kéréseidet, és belementem egy fekete pólóba, ebben ne erőszakoskodj!

Megvonom a vállam, és előre hajolva felkenem a festéket. Ismerem Ruarit, tudom, mire mondaná, hogy nem is látszik, úgyhogy csak egy picit kell tovább húzom az ecsetet, mint magamtól tenném.

- Tádám! - Fordulok meg. Igaza volt, jól áll.

- Szuper! Nyomás! Nem akarunk elkésni, igaz?

Ruari édesapja felajánlotta, hogy elvisz minket, ez lehet az egyetlen oka, hogy Ruari hajlandó sietni. Az az apai szigor... Viccet félretéve, Mr. Christensen korrekt ember, aki sosem tagadna meg egy pacsit a kiskorú barátaitól. Mindig is jóban voltam vele, annak ellenére, hogy továbbra sem szakadtunk el a hivatalos megszólítástól, ő Mr. Christensen és pont.

Három szóban összefoglalta a bulizási szülő-kódex lényegét: ész, fegyelem, józanság, aztán bekapcsolta a rádiót, és hagyja, hogy beszélgessünk egy jót Ruari és Samu utolsó fél napjáról... Kezdetben tartottam tőle, hogy a kedves barátnőm, jó hálószövő módjára előbb teljesen be fogja hálózni Samut, aztán meg is fojtja, de a jelek szerint hiába aggódtam, a srác bőven bírja a tempót.

Mr. Christensen épp lehúzódik a parkolósávba egy kisebb utcában a célállomás előtt, mikor megcsörren a telefonja. Sietősen elköszön tőlünk, és alig várva meg, hogy kiszálljunk, már el is hajt.

- Ha nem tudnám, hogy ingatlanügynök, kivenném az ingatlant a foglalkozásából... - csóválom meg a fejem a fekete autó után porzó utat szemlélve.

- Várjunk! - kiált fel Ruari szükségtelenül hangosan. - Tudom is, hol vagyunk! Ha kicsit tovább megyünk, nem ott van Daisy kávézója?

Körül nézek, és igazat kell adnom neki, valóban valahol a kis mosolygós hölgy boltja közelében járunk.

- Még van negyed óránk, nem kell sietnünk.

Szeretem a kis utcát, biciklivel mondjuk szenvedés végig hajtani a macskaköveken, de gyalog, hétvégén, mikor ki van tiltva az összes autó, egészen olyan, mint egy békés sétálóutca. Ma még kerülgetnünk kell az autókat, miközben a boltok kirakatait, Razzles esetében a kirakatban tükröződő képünket nézegetjük.

- Hallottad, hogy Kylie is jön?

- Igen - bólintok. - Találkoztunk szünet elején.

- Nem is tudtam, hogy a bátyjaitok egy együttesben játszanak... Ja, meg Maisie is mondta, hogy meghallgatja őket.

- Csak így magában? Mármint értem én, tök jó a tizenhat évesek társasága, de azért...

- Neeem, persze hozza Tiffany-t is. Neki is jól jön egy kis kikapcsolódás, amikor nem ő áll a reflektorfényben. És ha jól sejtem, Jace meg Adam is benéz, ha ők itt vannak.

- Az erős négyes - bólogatok mindentudóan, elfojtva a savanyú érzést, hogy mégsem úszom meg a Jace mentes estét, annak ellenére, amit Liunak mondtam.