Eltelt egy újabb hét anélkül, hogy megálltam volna. Szokásommá vált napi három–négy órát aludni, Ruari kétszer kiakadt, hogy semmi időt nem töltök vele a buszutakon kívül, amit próbáltam neki megmagyarázni, tekintve, hogy éjjel–nappal tanulok vagy próbán ülök, de nem igazán hatotta meg. Kénytelen voltam úgy meglágyítani a szívét, hogy minden szünetben megkerestem, ha külön volt óránk, és mosolyogva hallgattam, ahogy a barátaival beszélget, igyekezve bekapcsolódni. Ez láthatóan dobott egyet a hangulatán, és ragaszkodott hozzá, hogy még többet beszélgessünk... megpróbáltam kedvesen elutasítani, mire megint majdnem berágott. Köszönhetően a cuki makacs fejének hétvégén sem aludtam ki magam, hiszen mindkét éjszakát a szobájában töltöttem, elemezve az éppen felmerülő kérdéseit... bár még mindig ezek voltak azok a pillanatok, amikor leginkább le tudtam ereszteni.
Szerencsére a további hisztirohamoktól megkíméltem magam és a környezetem. Nem is lett volna időm siránkozni. A csütörtöki napom speciel a következőképp nézett ki: hajnali háromkor lefeküdtem, mikor végre sikerült lebontani a leckehegyet, amit (találd ki kicsoda) Mrs. Eafford zúdított a nyakunkba. Hatkor felkeltem, hétkor elértem a buszt, Hallgattam negyven percet, ahogy Ru és Suri veszekszik, majd negyed kilencre átöltözve megérkeztem a nulladik órában beiktatott külön edzésre, ahol kellemes ötven percet töltöttem Nicole–lal, aki próbálta a fejembe verni a koreográfiát. A végén csak az boldogított, hogy ez az egyetlen nap, amikor a másodévesek nem a fellépéssel foglalkoznak táncon, így nem kell aznap is megalázni magam előttük.
Az első óra gyilkos volt, kegyetlen úgy megpróbálni ébren maradni, hogy közben hallom a mellettem hortyogó Olive szuszogását.
Természetesen a fizika megmentett, ott Mrs. Eafford pattogó hangjára időről időre felriadtam.
Az órán, amit polgári ismereteknek neveznek volt egy pár pillanat, mikor azt hittem, menten elájulok, de aztán valami csoda folytán a tanár kiszúrta, és egy srácot leküldött a tanáriba egy zacskó szőlőcukorért. Isten fizesse meg!
A botanika szokásosan jó hangulatban telt, bár sok nem maradt meg, mert zúgott a fejem, mint a tankerhajó motorháza. Egy fél tábla csokoládé és az ebédszünet Ruarival és Samuval valahogy helyrerázott, és ezek után történelem órának szokatlan módon aktív résztvevője voltam.
Aztán következett a csütörtöki szentháromság: algebra, dupla rajz, dupla tánc.
Annyira jó, hogy azokon a napokon, mikor fizika van duplán élvezhetem Mrs. Eafford társaságát! Furcsa viszont, hogy ma értettem az anyagot. Megtérül az a háromig fentmaradás! Jace meg is jegyezte, milyen jó egy olyan matek, ahol nem a szenvedő képem kell bámulnia. Egyem a szívét, hát ne bámulja, ha annyira rossz!
A rajz kész katasztrófa. Gyakorlatilag Olive ezúttal az első tíz percben megnyerte a játékunkat, amikor édes tanár urunk értékelhetetlennek titulálva a művemet (és sajnos kénytelen voltam egyetérteni vele) visszaküldött a kockológiára. Igen. Másfél órán keresztül rajzoltam egy dobozt, aminek neki volt döntve egy henger. És elszúrtam. Legalább hatszor.
A következő kis jelenet pedig táncóra végén kezdődött, csak hogy nyilvánvaló legyen a kontextus:
- Kylie, kérlek gyere ide! – Nicole intésére a lány két pillanat alatt otthagyja a nyújtást, és mellettünk terem.
- Igen, Ms. Brown?
- Kérlek mutass be egy mezei piruettet!
Kylie bocsánatkérőn rám pillant, majd produkál egy tökéletes mozdulatot.
- Köszönöm, visszamehetsz! Látod – fordul felém – , nem olyan nehéz!
- Sajnálom, igyekszem – suttogom, lesütött szemmel.
![](https://img.wattpad.com/cover/234067028-288-k510775.jpg)
ČTEŠ
Szív, szóló, szerelem (COYA)
RomanceCoya Vang egy kisvárosban él Montana állam zimankósabb vidékén. Eddig három barátja volt, kettő még középsuli előtt, és egy hosszútávú kapcsolata, amivel mindkettőt megcsalta... semmi sem állhatott a tánc és közé. Végül azonban a tánc csak többet ak...