7. fejezet

4 1 0
                                    

Eltelt egy újabb hét anélkül, hogy megálltam volna. Szokásommá vált napi három–négy órát aludni, Ruari kétszer kiakadt, hogy semmi időt nem töltök vele a buszutakon kívül, amit próbáltam neki megmagyarázni, tekintve, hogy éjjel–nappal tanulok vagy próbán ülök, de nem igazán hatotta meg. Kénytelen voltam úgy meglágyítani a szívét, hogy minden szünetben megkerestem, ha külön volt óránk, és mosolyogva hallgattam, ahogy a barátaival beszélget, igyekezve bekapcsolódni. Ez láthatóan dobott egyet a hangulatán, és ragaszkodott hozzá, hogy még többet beszélgessünk... megpróbáltam kedvesen elutasítani, mire megint majdnem berágott. Köszönhetően a cuki makacs fejének hétvégén sem aludtam ki magam, hiszen mindkét éjszakát a szobájában töltöttem, elemezve az éppen felmerülő kérdéseit... bár még mindig ezek voltak azok a pillanatok, amikor leginkább le tudtam ereszteni.

Szerencsére a további hisztirohamoktól megkíméltem magam és a környezetem. Nem is lett volna időm siránkozni. A csütörtöki napom speciel a következőképp nézett ki: hajnali háromkor lefeküdtem, mikor végre sikerült lebontani a leckehegyet, amit (találd ki kicsoda) Mrs. Eafford zúdított a nyakunkba. Hatkor felkeltem, hétkor elértem a buszt, Hallgattam negyven percet, ahogy Ru és Suri veszekszik, majd negyed kilencre átöltözve megérkeztem a nulladik órában beiktatott külön edzésre, ahol kellemes ötven percet töltöttem Nicole–lal, aki próbálta a fejembe verni a koreográfiát. A végén csak az boldogított, hogy ez az egyetlen nap, amikor a másodévesek nem a fellépéssel foglalkoznak táncon, így nem kell aznap is megalázni magam előttük.

Az első óra gyilkos volt, kegyetlen úgy megpróbálni ébren maradni, hogy közben hallom a mellettem hortyogó Olive szuszogását.

Természetesen a fizika megmentett, ott Mrs. Eafford pattogó hangjára időről időre felriadtam.

Az órán, amit polgári ismereteknek neveznek volt egy pár pillanat, mikor azt hittem, menten elájulok, de aztán valami csoda folytán a tanár kiszúrta, és egy srácot leküldött a tanáriba egy zacskó szőlőcukorért. Isten fizesse meg!

A botanika szokásosan jó hangulatban telt, bár sok nem maradt meg, mert zúgott a fejem, mint a tankerhajó motorháza. Egy fél tábla csokoládé és az ebédszünet Ruarival és Samuval valahogy helyrerázott, és ezek után történelem órának szokatlan módon aktív résztvevője voltam.

Aztán következett a csütörtöki szentháromság: algebra, dupla rajz, dupla tánc.

Annyira jó, hogy azokon a napokon, mikor fizika van duplán élvezhetem Mrs. Eafford társaságát! Furcsa viszont, hogy ma értettem az anyagot. Megtérül az a háromig fentmaradás! Jace meg is jegyezte, milyen jó egy olyan matek, ahol nem a szenvedő képem kell bámulnia. Egyem a szívét, hát ne bámulja, ha annyira rossz!

A rajz kész katasztrófa. Gyakorlatilag Olive ezúttal az első tíz percben megnyerte a játékunkat, amikor édes tanár urunk értékelhetetlennek titulálva a művemet (és sajnos kénytelen voltam egyetérteni vele) visszaküldött a kockológiára. Igen. Másfél órán keresztül rajzoltam egy dobozt, aminek neki volt döntve egy henger. És elszúrtam. Legalább hatszor.

A következő kis jelenet pedig táncóra végén kezdődött, csak hogy nyilvánvaló legyen a kontextus:

- Kylie, kérlek gyere ide! – Nicole intésére a lány két pillanat alatt otthagyja a nyújtást, és mellettünk terem.

- Igen, Ms. Brown?

- Kérlek mutass be egy mezei piruettet!

Kylie bocsánatkérőn rám pillant, majd produkál egy tökéletes mozdulatot.

- Köszönöm, visszamehetsz! Látod – fordul felém – , nem olyan nehéz!

- Sajnálom, igyekszem – suttogom, lesütött szemmel.

Szív, szóló, szerelem (COYA)Kde žijí příběhy. Začni objevovat