Szív, szóló, szerelem (COYA)

9. fejezet

Meséltem már az óránkról, amit tánc–művtörinek hívnak? Nem? Ugyan mi lehet az oka? Talán az, hogy a szerdai napok valahogy kimaradtak a beszámolóimból. Bár az órarend szerint hétfőn is van... Az az igazság, hogy az egész táncos munkaközösség szentül hiszi, hogy ebből a tárgyból egy is elég egy hónapban. Ruari osztja a véleményüket, de csak azért, mert még nem tudja, amit én: a vizsgajegy harmadát az elméleti rész teszi ki.

- Nem furcsa ez? – kérdezi mellettem elmélázva, ahogy kilépünk a matek teremből

- Pontosan mi? Az hogy a geometria sosem olyan kemény mint az algebra? Ez nem furcsa, csak tény. Ahol nincs ott Mrs. Eafford, és a húsz centis ősz kontya, ott baj már nem lehet.

- Az, hogy annyi mindent hallottunk erről az iskoláról... nagy balhék, pletykák, hatalmas közösség... és ehhez képest csak alig egy–két jelentősebb esemény történt eddig, pedig már október közepe van.

- Mit értesz jelentős esemény alatt?

- Mondjuk mikor az első ötven késő haját befestették. Meg az a bélszín–nagykövetes avatás.

- Szerintem túl magasak az elvárásaid. Még csak az első két hónap telt le, és most jön az első szakági est. Ott bármi megtörténhet.

- Jogos. Eldöntötted, hogy mit fogsz felvenni?

- Minek, ha itt vagy nekem, hogy helyettem is lelkesedj?

- De hát már kiválasztottam a három lehetőséget múlt héten! Azóta hozzá sem nyúltál? Reménytelen...

- Tudod, egész gyakran érzem úgy, hogy a ruháimat jobban szereted, mint engem.

- Egyre többet érzem azt, hogy az iskola fontosabb neked, mint én. Kvittek vagyunk.

- Nem tehetek róla, hogy nincs akkora tehetségem az utolsó perces tanuláshoz, mint neked. De most komolyan, amelyik témazáróra két álló napon át tanulok, azt te reggel a buszon bevágod!

- Coya! – kiált felém a zsúfolt folyosó túloldaláról Diána. Csak onnan tudom, hogy ő az, hogy a kontyán és az integető kezén kívül semmit nem látok belőle. – Ruari! Ugye ülhetek mellétek?

- Persze – nézünk egymásra meglepődve Ruval. – Mert?

- Ja, semmi, csak Lia meg Vincent közt szoktam amúgy ülni, és félek, hogy mostanában zavarom őket – húzza össze kicsit a vállait, és körülnéz, mintha azt nézné, hogy a közelben vannak–e...

Egy óriási csattanás rázza meg a csarnokot, és alig picivel később a tömeg a falhoz nyom minket. Lábujjhegyre állok, hogy lássam, mi történik, Diána pedig morogni kezd, hogy megint lemarad mindenről. Egy nagydarab végzős, aki mellettünk áll, meghallja, csodálkozva pillant le rá, mintha még sosem látott volna senkit, aki alacsonyabb nála, a következő pillanatban pedig a lány már halára vált arccal ül a nyakában.

- Meghalt? – sikít valaki a terem közepén.

- Ki lökte le? – ordít egy tanár valahonnan máshonnan.

- Nem mozog!

- Ennek vége!

- Nem látom, ki az?

- Úristen!

- Te láttad?

- Nem, én nem!

- Én sem!

- Egyáltalán mi történt?

Kitör a káosz, mindenhonnan kérdések kiáltások jönnek. Valaki meghalt... fut végig a jeges víz a hátamon.