Elfajult érzések (KuroKen)

~9~

Másnap folyamatosan a tegnap történtek jártak a fejemben. Annyira élveztem azt az erotikus légkört ami köztünk volt, hogy elmémet ez egész nap lekötötte. A délutáni edzésre kicsit később érkeztem mint szoktam, szóval sajnos rajtunk kívül voltak már ott egy-ketten. Pedig szívesen lettem volna kettesben vele egy kicsit. Persze nem csináltunk volna semmi olyat az iskolába mert az etikátlan lenne, de imádok vele lenni. Bármit megtennék azért, hogy minél több időt vele tölthessek.

A mai edzés borzasztó fárasztó volt. Nem is tudom miért hajtanak meg minket ennyire, mivel szerintem nem vagyunk annyira rossz kondiban. Mondjuk én mindig egész jól bírom a meccseket, ezért nem hinném hogy annyira rá kéne gyúrnom a dologra. Bár gondolom azért ilyen kemény az edzés, mivel nem mindenki olyan, mint én. Minél jobb az állóképességünk, annál jobban tudunk koncentrálni a meccseken és annál jobban tudunk teljesíteni. Szóval összességében megértem, csak amikor konkrétan mindjárt meghalok akkor legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra az edzőt. Kenmát elnézve ő is így gondolja, miközben az iskola körül futkosunk már egy ideje. De lehet hogy ő meg is fogja tenni, mivel köztudott hogy ebben a csapatban ő utálja legjobban a kardiós edzéséket, meg ha jobban belegondolok akkor bármilyen edzést. Már körülbelül két körrel hagytam le, de azért büszke vagyok rá ahogy próbálkozik. Nem lehet mindenki egy futóbajnok, de az mindenképp elismerésre méltó, ha valaki nem adja fel.

-Gyerünk Kenma, már nincs sok hátra! – biztatom vidáman mikor elfutok mellette.

-Menj a francba! Ha ennyi energiád van akkor cipelhetnél engem is. – válaszol szokásos stílusában lihegve.

-Nem, már én is elfáradtam. Még ezt bírd ki.

-El fogok ájulni. Meg fogok halni. Ennyi volt, én most megállok. – dramatizálja túl az oldalát fogva.

-Már csak pár perc, ne add fel! És ne beszélj futás közben, mert akkor még jobban fájni fog az oldalad! – figyelmeztetem és eszembe jut hogy nekem se kéne, szóval meghúzva a végét hagyom ott szenvedni Kenmát egyedül. Úgyis végig fogja csinálni. Mindig azt mondja hogy már nem bírja, de valamiért akkor sem áll meg.

-A te hibád lesz ha meghalok! – kiált utánam.

Esküszöm egész jól esett ez a kis futás. Jó nyilván utána már az ember jobban érzi magát, mint közben, de akkor sem volt annyira vészes. Kenma a fűben ülve legyezi magát, és tényleg látszik rajta hogy nagyon elfáradt. Arca piros, pólója csurom vizes az izzadságtól, haja csapzott, szája ki van száradva a szomjúságtól, lábai remegnek és légzése még mindig nem állt vissza megszokott ütemébe. De még így is iszonyatosan aranyos.

-Kenma, hoztam vizet, kérsz? – nyújtom oda neki kulacsát.

-Hogyne kérnék, add már ide! – gyorsan kikapja a kezemből és magába kezdi dönteni a folyadékot. Körülbelül a felét lehúzta egyhuzamban, ami azért nem valami tanácsos egyből edzés után, de inkább nem szóltam bele. – Van nálad kaja is?

-Igen, hoztam egy banánt. Ettől biztosan több energiád lesz majd. – ülök le mellé és adom oda neki a gyümölcsöt. Lassan meg is hámozza, majd aranyosan majszolni kezdi. – Na, ízlik? – kérdezem, miután már a felét magába tömte.

-Hát... A te banánod tegnap finomabb volt. – öhm hogy micsoda? Ezt jól hallottam? Most komolyan azt mondta hogy a farkam finomabb, mint egy banán? Miért asszociál a banán szó hallatán egyből ilyenekre? Kicsit váratlanul ért az egész, szóval nem is tudom hogy mit mondjak. Inkább csak el kezdem tépkedni a füvet, mintha mi se történt volna. – Bár mondjuk ez se rossz. – firtatja tovább.

-Mondd Kenma, te tudod miket beszélsz? – nézek bele aranysárga szemeibe.

-Most mi van? Te kérdezted! Én csak válaszoltam.