Elfajult érzések (KuroKen)

~1~

Kuroo Tetsurou

Eszméletlen részeg vagyok. Nagyon vártam már ezt a bulit, de egy kicsit túlzásba estem. Talán túl nagy arcom volt, amikor azt mondtam hogy én bizony bírom a piát. Bokuto is csak nevetett, bár szerintem már ő sem tudja melyik bolygón van. Sok emlékem nincs a mai éjjellel kapcsolatban, de azt tudom hogy sok jó nővel voltam. Ó igen, azt hiszem üvegeztünk is. Mennyi jó csajjal smárolhattam, bár tudnék rá emlékezni. Bevallom őszintén egy kicsit fázok, de miután realizáltam hogy egy árokban fekszek Bokutoval, ez annyira nem lepett meg. Hogy a manóba kerültünk ide, és hol van Kenma meg Akaashi? A francba már, azt hittem azért jönnek hogy vigyázzanak ránk. Jó Kenmától nem vártam sokat, na de Akaashi! Mindig úgy aggódik Bokutoért, most meg itt hagyott minket?

-Bro! Bro, fent vagy? – rugdosom meg bagoly barátomat.

-Mhm. A-Aghaasi.. I-igen, nagyon.. Hm. Aranyos va..gy – ez meg mit beszél? Az fix hogy nincs magánál. – Gyere közelebb Agha..

-Héj, ne ölelgess már, inkább kelj fel! – kiáltok rá mikor konkrétan úgy elkezdet magához szorítani, mintha a csaja lennék. És közben miért beszél Akaashiról? Ah, sosem értem Bokutot, olyan hülye mindig. De ezért is szeretem annyira. Az össze-vissza dumálgatásával folyton jó hangulatot tud teremteni.

-Kuroo, te vagy az? – nyitja ki a szemét hunyorogva. – De kár... - dönti a fejét a mellkasomra.

-Mi az hogy de kár? És ne feküdj rajtam, nem vagyok a párnád!

-Bro, fáj a fejem. Hol vagyunk? – na már csak ez hiányzott. Magyarázzak meg valamit még egy nálam is idiótább embernek. Mellesleg olyat, amit még magam sem tudok.

-Nem tudom. Egy árokban, az biztos.

-És miért nincs itt Akaashi? – néz rám szomorúan, még félig csukott szemmel.

-Mi van veled? Én nem vagyok elég?

-De.. Csak Akaashi szebb nálad. – határozottan még alszik. Ilyen hülyeséget még ébren sem mondana.

-Nem tudom Bokuto, én is kíváncsi vagyok hogy mégis hova mehettek Kenmával egyetemben. – sóhajtok egyet, majd a telefonomat kezdem el keresgélni, ami azért elég nehéz procedúra, főleg ha egy nagytestű bagoly rajtad pihenget. De amint megtaláltam Kenmát kezdtem el tárcsázni. Természetesen nem vette fel. Nem is értem, pedig mindig nála van a mobilja, de valamiért soha nem veszi fel nekem. Akkor jöhet Akaashi.

-Haló, Kuroo te vagy az? – hallom meg Akaashi másnapos hangját a vonal végéről. – Jól vagy? Veled van Bokuto?

-Szia, igen itt van velem. – nézek le haveromra, aki úgy néz ki hogy végre megpróbál feltápászkodni.

-Hála istennek, nagyon aggódtam érte. – könnyebül meg. – Merre vagytok?

-Tsk, inkább ti hol vagytok? Miért hagytatok itt? – háborodok fel.

-Gondolom semmire sem emlékszel, ami tegnap történt. Ne haragudj, nem tudtam rátok figyelni. Engem is kicsit elkapott a hév. – micsodaa? Akaashi annyira becsiccsentett hogy szegény kis Bokutonak egy árokban kellett aludnia? Basszus, alig várom hogy mindenre visszaemlékezzek.

-Akaashi Keiji részegen. Nem semmi, igen jó buli lehetett. – nevetek elégedetten.

-Igen, az volt. – hallom a hangján hogy ő is mosolyog. Óhó csak nem sikerült valakit becserkésznie?

-Akaashi, végre szereztél egy csajt? El sem hiszem. – áh nagyon büszke vagyok rá, biztos én is segítettem neki a hadjáratban, azért volt ilyen sikeres.

-Te tényleg semmire nem emlékszel. – kuncog. – Mindegy, ha majd semmi nem jut eszedbe, kérdezd csak Kenmát.

Kenmát? Kenma becsajozott? Na azt már nem! Az nem lehet! Hiszen ő nem olyan szociális típus. Nem tudom őt egy barátnővel elképzelni, és nem is akarom! Várjunk csak, miről beszélek? Biztos csak a sok ivás mellékhatása. Nem érdekel az egész. Miattam lehet akárkije, hiszen mi csak barátok vagyunk.

-K-Kenma? – úr isten, ki vagy te? Miért lett hirtelen ilyen aggódó a hangom? Most mondtam hogy nem izgat az egész! – Mi történt vele Akaashi? Jól van?

-Persze, kutya baja. Itt van nálam. Miután ti ketten úgy döntöttetek hogy kimentek vadászni az éjszaka közepén, mi inkább haza jöttünk mert kicsit megártott a pia mindkettőnknek.

-Vadászni? – kérdezem meglepetten.

-Igen, azt mondtátok hogy a mai reggelit elintézitek. – nevet vidáman Akaashi. Furcsa ilyennek hallani, ő mindig olyan komoly. De amennyi baromságot csinálhattunk tegnap, nem csodálom hogy jót szórakozik rajtunk. Be is ugrik egy-két emlékkép, amikor egy óriási bottal sétálgatok Bokutoval az oldalamon egy ártatlan varjút lesve. Haverom meg is lendíti a kezét és egy kisebb kővel próbálja a madarat eltalálni. Persze vagy tíz méterrel arrébb dobta.

-De ugye Kenmának... Öhm.. Nem lett senkije, ugye? – a francba is már. Miért úgy kérdezem mintha baj lenne ha igen?

-Hát... Én úgy tudom hogy nem.

-Oh oké rendben. – fújom ki a másodpercekig magamban tartott levegőt. Megkönnyebbültem, de mégis miért? Nem értem mi van velem...

-Kivel beszélsz Kuroo? Akaashi az? – néz rám kómás fejjel Bokuto.

-Igen, átadjam neked?

-Igen! – csillan fel a szeme, én meg csak átnyújtom a kezébe a készüléket. – Sziaa Agashiiiii! Úgy hiányoztál! – kezd el cseverészni vele. Felülök törökülésbe és az eget kezdem el bámulni. Már kezd feljönni a nap, még igen korán lehet. Olyan 7 óra körül talán? Meg kellett volna néznem a telefonomon, de ez az ostoba biztos hogy minimum egy órát beszélgetni fog Akaashival. Fogadok hogy még a pénz is le fog fogyni a kártyámról.

De vajon mi jó történhetett ma éjjel?