✔ Véletlen? Végzetes! (RM ff) ✔

01. Érkezés

A tűsarkúm hangosan koppan a hófehér járólapon, ahogy kilépek a liftből a negyvenkettedik szinten. Mindenki kérdőn-kíváncsian bámul rám, ahogy végigtipegek az üvegfolyosón, közeledve egy tömör irodaajtó felé. Egy-egy pillantást elkapok, ahogy haladok előre, látom némelyik dolgozó szemében az elutasítást és a lekicsinylést, s cseppnyi megvetést is. Érthető. Az ő helyükben én is pontosan így reagálnék. Utálnám az új főnökömet, akit az elődje helyére emeltek, nem beszélve arról, hogy az újdonsült vezető még külföldi is. Náluk legalábbis. Plusz emeli a hangulatot, hogy ezt a bizonyos vezetőt vaginával áldotta meg az élet. Egy szó, mint száz. Én vagyok az új főnök a részlegen, és én vagyok az, akit gondolkodás nélkül elítélnek, mert nő. A férfiak azonnal, a nők pedig pár nappal később.

A hímnemű beosztottak általában azért orrolnak meg rám, mert egyáltalán nőnek születtem, a nők leggyakrabban azért, mert szerintük elhappolom mellőlük a kiszemeltjeiket vagy az udvarlóikat. Nem beszélve arról, hogy szőke vagyok és persze legalább három diplomát szereztem az öt nyelvvizsgám mellé. Noha, a külsőm éppen az ellenkezőjéről árulkodhat. Egyetlen dolgot viszont senki nem tud rólam: számomra nem létezik lehetetlen. Nincs olyan partner, akinek a termékeinket ne tudnám eladni, vagy rábeszélni, hogy a részvényekbe szálljon be. Eddig nem volt rá példa. Ezért is kerültem én ide, a leányvállalathoz Busanba.

Amikor a nagyfőnök behívatott az irodájába, mert lehetőséget akart ajánlani, szinte fortyogtam a dühtől. Már épp kezdtem megszokni, hogy kevésbé utálnak a kollégák a new yorki részlegen, mikor közölte, hogy a sikereim láttán áthelyeztetnek. Először persze örömhullám söpört végig rajtam, de ahogy kimondta, hogy ide, Busanba kell költöznöm, azt hittem, hogy menten a plafonon leszek. Nem lehetett volna inkább Franciaország? Vagy Spanyolország? Annyi helyen vagyunk már, annyi országban képviseltetjük magunkat, miért épp a „karótnyeltek" világába kell engem száműzni? Oké, maximum egy év az egész, míg rendbe szedem ezt a vállalatot, de akkor is bosszantó, hogy nő létemre én vagyok az egyetlen, aki alkalmas vezetőként helyt állni. Kőkemény kicseszést éreztem, mert nem tettem szét a lábaimat a főnökömnek és az egész igazgatótanácsnak. Van egy alapszabályom, amit soha semmilyen formában nem szegek meg: nincs munkahelyi flört és kamatyolás.

A leendő irodám ajtajához érve megállok és a hátam mögé pillantok. Senki nem kukucskál utánam vagy kémkedik az üvegablakokon belül, mindenki a dolgával foglalkozik tovább. Eggyel kevesebb gond, amit ki kell pipálnom a listámon. A kilincshez nyúlok, amikor megmozdul a csillogó vaspánt, és kinyílik előttem az ajtó. Egy másodpercre megakad a levegő a tüdőmben. Azt hihetném egy pillanatra, hogy ez nem a WeConnect marketing- és reklámcég leányvállalata, hanem a mennyország kapuja, és éppen egy mocskosul vonzó Szent Péter áll előttem, hogy elbírálja, átléphetek-e a küszöbön vagy sem. Hamar visszacsöppenek a valóságba, ahogy az én Szent Péterem illedelmesen meghajol előttem, aztán teljesen kitárja a vaskos tölgyfaajtót és beenged az irodába. Az én irodámba.

- Üdvözlöm, Hastings kisasszony – szólal meg hibátlan angol kiejtéssel, ahogy becsukja a hátam mögött az ajtót. A mélyről jövő hangja édes borzongásként fut végig a bőrömön, egy röpke pillanatra még a magabiztos lépteim is bizonytalanná válnak a magas sarkúmban. Ezt tényleg produkáltam? Én, a rideg és határozott nő?

- Üdvözlöm, öhm...? – Lassan szembefordulok a még ismeretlen fogadómmal, aki vélhetőleg egy modellcég alkalmazottja, mert az én asszisztensem biztosan nem. Kiváltképp ragaszkodtam a női asszisztenshez.

- Kim asszisztens vagyok – dől meg ismét, aztán felemelkedve folytatja a bemutatkozást dörmögő dallamon. – Kim NamJoon, én leszek a kisasszony személyi asszisztense. – Először maga a kisasszony szó döbbent meg, mert legalább öt éve, hogy nem címkéznek ezzel a jelzővel, aztán persze a döbbenetem fokozódik, aminek rögvest hangot is adok.