✔ Véletlen? Végzetes! (RM ff) ✔

08. Döntés

NamJoonnal a csók felér egy sétával a Mennyországban. Már az első találkozásunkkor is egy saját Szent Péterhez hasonlítottam, mikor kinyitotta az iroda ajtaját. Most pedig még biztosabban így gondolom. Ajka az ajkamhoz ér, nyelve érzékien becézgeti a nyelvemet. Beleszédülök ebbe a mámorba. Talán még soha senki nem csókolt úgy, mint NamJoon, pedig bőven van tapasztalatom a csókban, ami azt illeti. Viszont NamJoon tényleg egy piszkosul vonzó Szent Péter. Az én Szent Péterem, aki a saját Mennyországomat hozza el minden érintésével.

Hatalmas mancsaival közrefogja arcomat és még jobban húz szájára. Fogaival olykor alsó ajkamba harap, amitől a vágy végigszáguld az ereimben, és a „még többet akarok" érzését kelti az agyamban. Tenyereivel végigsiklik nyakam két oldalán, majd karjaimon, végül derekamnál fejezi be kísértő útját. Belesimulok minden érintésébe. Csókcsatánk közben mancsai fenekemre tévednek, és egy szerinte meggondolatlan mozdulatot követően hirtelen elrántja a fejét. Félénken ugyan, de mégis vággyal telve néz rám. Ajkai érzékien vöröslenek, akár a tiltott gyümölcs az Édenkertben.

- Megan... én... – kezd bele búgó hangon, amivel csak olajat önt a lángoló erdőtűzre. – Ne haragudj... – Hátrál két lépést, de mielőtt még jobban eltávolodna, nyakkendőjénél fogva húzom vissza magamhoz.

- Ugyan mégis miért kéne haragudnom?

- Mert olyan érzésed lehet, hogy esetleg kihasználnám az újabb lehetőséget... – félrepillant, amitől akaratlanul is elmosolyodom. Elengedem nyakkendőjét és arcára csúsztatom jobb tenyeremet.

- NamJoon. Gyakorlatilag neonfényekkel világítottam ki az ágyamhoz vezető utat, te meg úgy mentél el az összes mellett, mintha te lennél Stevie Wonder.

- Akkor te..? – A tekintete végigsiklik rajtam, szinte lustán, mintha attól, hogy ilyen közel van és ilyen hatást gyakorol rám, a szeme sem rebbenne.

- Talán nem helyes, hogy így történt, talán nekem kellene az eszemnél lenni, de nem tudok már csak egy asszisztenst látni benned. Minden héten csak a péntek estéket vártam, hogy végre veled legyek. Önmagamat adhassam, és ne egy hisztis hárpiát láss bennem.

- Sosem gondoltam rád hárpiaként. – Mosolya csak még inkább magába szédít, és csupán a fejemet tudom rázni. – A kezdetektől fogva mindig is egy erős és legyőzhetetlen nőt láttam benned.

Számtalan bókot hallottam már életemben, de azok a szavak, amik NamJoon ajkait hagyják el, sokkal őszintébbek, mint bármi más korábban. Neki elhiszem, amit mond, semmi kétség nem marad bennem, és nem érzem egyáltalán azt sem, hogy mindezt azért mondja, hogy a bugyimba férkőzhessen. Kicsit sem. Sőt! Tudom, hogy komolyak a szavai. Soha nem lennék képes kételkedni benne.

Komótosan végigsimítok alsó ajkán, s közben észrevétlenül harapok bele saját számba. Igen. Hiányzik a csókja. Hiányzik az érintése. Hiányzik a közelsége. Hiányzik a teste melege. Egy pillanat emléke suhan át a fejemen. Mikor az ölében kötöttem ki azon az estén. Aztán a csók. Istenem, az a csók! Olyan vad és forró volt, hogy az egész kanapé kigyulladhatott volna alattunk. Emlékszem arra is, hogy az ingemet együtt vettük le, és látom magam előtt a tekintetét. Egyetlen férfi sem nézett még úgy rám, mint azon az estén NamJoon. Drágakövekként ragyogtak íriszei, valahányszor végigsiklott rajtam pillantása. Elvarázsolt, és újra meg akartam csókolni. Az ő ingjét is száműzetésre ítéltük, s már a melltartómból hámoztam ki magam, amikor ő észnél volt, és megállított a folytatásban. Megállított, mert nem akart olyan módon megszerezni, ahogyan azt JiMin próbálta...

- Miért nem mondtad, hogy mindent elmeséltem neked JiMinnel kapcsolatban? – szólalok meg kisvártatva, mire NamJoon egy halvány mosolyt enged meg felém.