✔ Véletlen? Végzetes! (RM ff) ✔

02. Elvárások

A hétköznapjaim általában mindig ugyanúgy zajlanak. Az általam kialakított napirendem szerint. Reggel öt húszkor megszólal a vekker, amit természetesen szundi nélkül nyomok ki, lefutok legalább tíz kilométert, de ha tempósabban pakolom a lábaimat, akkor van, hogy tizenkettő vagy tizenhárom is lesz belőle. Kevesebb semmiféleképpen sem. Futás után természetesen lezuhanyozom, ami nem tarthat tizenöt percnél tovább hajmosással együtt, végül egy egészséges reggeli indulás előtt, ami kimerül egy pohár száz százalékos narancslében, egy tányér müzliben zsírszegény tejjel, végül pedig egy marék mandula, persze csakis szemenként fogyasztva. A reggeli után felveszem a szokásos kis kosztümömet, vagy alkalomadtán csak egy blúzt valamelyik ceruzaszoknyámmal. Miután leellenőriztem, hogy rendben elzártam-e a csapokat, nem hagytam úgy sehol sem a villanyt, gondosan bezárom az összes zárat, és kilépve a hotel ajtaján, leintem az első taxit. Egyelőre legalábbis taxival járok dolgozni, bár hamarosan változtatnom kell ezen a módszeren, elvégre New York utcáit sem róhattam állandóan taxival, így az ottani asszisztensem kapta meg a sofőr szerepét is, és vitt el mindenhová, ahova kellett.

Reggel hat harmincnyolc van, és én már éppen zárom be a lakosztályt és intem le a taxit, amikor eszembe jut, hogy ma bizony túl kell esnem azon a beszélgetésen, amin az igazgatótanács vesz részt. Amit NamJoon gondosan felvésett az asztali naptáramba és a határidőnaplómba is. Tényleg alapos, ez a tegnapi nap folyamán kiderült, de kíváncsi vagyok, meddig bírja mellettem az iramot. Elvégre, még én is ismerkedem az itteni tereppel, de egy hétnél többet nem adok magamnak, hogy belerázódjak a helyi szokásokba és teljesen megismerjem ezt a vállalatot. Remélem, hogy NamJoon nem fogja egy hét után feladni, ahogy azt odaát tapasztaltam az asszisztenseim nagy részével. Még az első hónapot sem bírták ki mellettem. Biztosan emiatt aggatták rám a Viperakígyó nevet. Pedig semmi többet nem várok el, csak annyit, hogy mikor reggel beérek, akkor a meleg, de nem tűzforró szójatejes kávém ott gőzöljön az asztalomon az előző napi kimutatások mellett, az ebédem mindig pontban tizenkettő tizenötkor érkezzen meg, és nem lehet más kizárólag grillezett csirke párolt zöldséggel, délután háromkor szintén megérkezzen a fél adag koffeinmentes kávém a heti lehetséges meetingekkel együtt. A többi már csak apróság. Az esetenkénti telefonhívás vagy részletesebb jelentés. Ezek nem nagy kérések. Legalábbis számomra nem tűnik nagy kérésnek...

A taxi pontosan hétkor ér az irodához, megkönnyebbülve nyugtázom, hogy egyelőre semmi nem borította fel a napirendemet, így bőven lesz időm körbenézni a lenti szinteken, míg nyolcat nem üt az óra, és fel nem megyek az irodámba. Az alsó szinteken már bőszen folyik a munka és a tervezés, minden alkalmazott olyan, mintha egy hangyabolyban tevékenykedne izgatottan. Szaladgálnak, szinte átesnek egymáson, hogy megvitassák a másik kérdését, aztán mindenki visszatér a saját helyére, és ott folytatja a munkát, ahol abbahagyta. Ügyet sem vetnek rám, legalábbis annál többet nem, minthogy illemtudóan köszönjenek. Ez nekem pedig bőven elegendő. Az órámra pillantok, még van időm felérni az irodába, meginni a kávémat és nekikezdeni a mai napnak.

Pontban nyolc előtt tíz perccel nyitok be az irodába, de mielőtt még belépnék, átkukkantok NamJoon üvegablakán. Meglepetésemre, még nem ért be, ami meglehetősen fura a tegnapi nap után. Megrántom a vállamat, elvégre mégis van még tíz perce beérni a kávémmal, így az asztalomhoz tipegek, ledobom a táskámat és a kulcsaimat a fal melletti dohányzó asztalkára, és kényelmesen beleülök a fotelomba. Hátat fordítva az ajtómnak, az ébredező város látványába merülök, ahogy kinézek az egész falat beborító ablakon. Csend honol a falak között, de én mégis hallom minden egyes autó száguldását, az éles dudaszót, a száguldó mentőautó szirénáját, és a város megannyi zaját. Egy pillanatra eszembe jut New York, és az ottani életem. S ebben a másodpercben fut végig a fejemben egy bizonyos érzés... A rohadt életbe is!